Jadrin

Azt hiszem, az ember sosem érezheti magát annyira egyedül, mint amikor elveszít valaki fontosat.

Pontosan így érzem most magam, miután Édesanyám hívott, hogy meghalt Jadrin.

Jadrin a kutyánk. Volt. Egy gyönyörű husky. 14 éve volt az életünk része. Szokták mondani, hogy “nálunk a kutya családtag”. Ez a mi esetünkben nagyon is így volt. Olyan volt nekem, mint egy kistestvér.

Akivel persze rengeteg macera volt. Felkelni vele kora reggel, hóban, fagyban, esőben, sárban megsétáltatni, adott esetben hozzá igazítani a programokat. De mindig, minden egyes percet úgy meghálálta.

A kutyák, akik szeretetben nőnek fel, nagyon tudják érezni a gazdájuk minden rezdülését. Jadrin felnőtt korában már kissé magának való volt, ritkán jött rá, hogy csak úgy odabújjon az emberhez. De emlékszem, amikor szomorú voltam, vagy csak rossz volt a kedvem, odajött, leült mellém és el sem mozdult addig, amíg én nem mozdultam.

Hűséges társ volt, akit nagyon szerettünk. És aki nagyon megháláta a szeretetünket. Úgy tudott örülni mindig, ha megjöttünk és olyan bánatos tudott lenni, amikor elmentünk.

Szegény az elmúlt két évben már egyre jobban leépült, már alig hallott, alig tudott menni, tudtuk hogy lassan búcsút kell vennünk tőle. Mégis lesújtó a hír, hogy többé nem láthatom. Nagyon-nagyon szomorú vagyok…

És csak járnak a gondolataim. Lassan, ólomlábakon. Vajon elég jó gazdája, barátja voltam? Vajon elég szeretet kapott tőlem? Vajon jól érezte magát a családunkban? Bárcsak igen lenne a válasz minden kérdésemre. Csak nézek ki a fejemből. Újra és újra, hullámokban rohannak meg az emlékek…

Azt mondják, a kutyák lelke a Holdra utazik, őket ugatják, nekik köszönnek a még itt lakók.

Kicsi Jadrin, ha ott vagy te is, majd néha nézz le rám a Holdról! Nyugodj békében! Sosem felejtelek el!