Előrebocsátom, hogy ez a poszt egy kicsit rendhagyó lesz, ugyanis nem megírtam, hanem a kocsiban hazafelé feldiktáltam. De olyan friss és intenzív gondolatok, érzések kavarogtak bennem, amit semmiképpen sem akartam, hogy elvesszenek (vagy csökkenjen az intenzitásuk), mire gép elé érek és le tudom pötyögni. Úgyhogy meghagytam az eredeti szerkezetet, lehet, hogy kicsit kusza, lehet, hogy kicsit követhetetlen időnként, de éppen ettől lesz most autentikus.
Annyira durva volt… gondolom, mindenki így van ezzel… nem tudom… hogy az ember sokkal jobban aggódik mindig a másik iránt, a szerettei iránt… a szereti miatt, mint saját maga miatt. Lehetek beteg, annyira nem érdekel, míg ha a másikért kell aggódnom… az nagyon kemény. Biztos más is így van vele. Tőlem… nem is tudom… előfordulhat, hogy én nem tudok fölkelni az ágyból, nem sikerül, sosem akaszt ki annyira, mint amikor egy telefont kapok reggel, hogy valamelyik családtagomat éppen kórházba szállítják a mentők… az a belsőbe markoló borzasztó érzés… az semmivel sem írható le. Asszem, nem sok mindentől félek az életben… jah, lehet, hogy talán túl kevés dologtól is… de attól hogy valamelyik szerettemet elveszítem, attól rettegek.
Velem történhet bármi… max dühös vagyok… néha talán elkeseredett. De az az érzés, amikor megtudom, hogy valamelyik családtagommal baj van… az a legrosszabb. Biztos más is érzi… Amikor egy pillanat alatt meglódul a világ… amikor egy pillanatra nem tudod, hogy elájulj vagy hányj egy nagyot. A legvégső, legdurvább félelem. A rettegés. Komolyan… elszakad a hátizmom? Leszarom. Szétmegy a térdem? Leszarom. Mozdulni nem tudok a gerincsérvem miatt? Leszarom. Kapok egy rossz hírt egy szerettemről? Rosszullét kerülget. Ez volt ma is.
És még szerencsésnek is mondhatom magam… bár voltaképpen ennek a szerencséhez semmi köze sincsen. Mert azonnal a megoldásokat keresem mindig. De a feszültség az bennem van.
Amikor megtudod, hogy baj van… jah, amikor jön egy rossz hír… például, hogy egy családagodat éppen kórházba szállítják… akkor aztán semmi más nem létezik… nincs munka, nincs szórakozás, nincs semmi… csak az, hogy menni, megnézni. És a szívbemarkoló jeges érzés. Persze, tudom, hogy alapvetően egy faszság, hiszen mit tudok tenni? Semmit. De akkor is kell… nekem kell… hogy lássam… hogy megvan… legyen bármilyen szarul, bármilyen rossz állapotban… ha látom, hogy megvan, akkor megnyugszom. Legalábbis annyira, hogy még hatékonyabban keressem a megoldást… már ha van mire. Csak a feszültség marad meg. Még órákon át…
Nekem a családom a legfontosabb a világon. Értük minden mást félredobok… még akkor is, ha csak kis apróság… Ha velük baj van, a legkisebb apróság is hatalmas dolog.
Sződy Ferenc 