Igencsak tanulságos volt az elmúlt néhány nap. Pluszok és minuszok tömkelege. Nem is igazán tudom, hogy összességében hogyan érezzem magam a történtek után, örüljek, vagy inkább a fejemet a falba verjem.
Leesett a hó márciusban.
Eleve engem baromira bosszant, hogy leesik 10-15 centi hó és világvége állapotot hirdetnek Magyarországon. Oké, volt, ahol a hóátfúvások miatt akár egy méteres hófalak emelkedtek. De akkor is… Kb egy hete mondják, hogy le fog esni a hó. És mégis, a közterületfelügyeletet, az autópályák üzemeltetőit, az autósokat, mindenkit iszonyatos sokként és váratlanul ért a havazás. Mindig ez van. Minden évben, minden egyes nagyobb hóesésnél. Ez egy vicc. Nagyon rossz vicc.
És akkor itt van, hogy vagy 50 autó és kamion ütközött az M7-es autópályán. Mert hirtelen lecsökkent a látótávolság. De basszák meg, ha nem látnak, miért nyomják a gázt? Ha 10 méter a látótávolság, akkor félre kell állni vagy le kell lassítani, plusz ködlámpa, vészvillogó, azért kitaláltak már pár megoldást. De nem, nekik száguldozniuk kell és rommá kell törniük egymást. Jah, és egy ember meg is halt, csak, hogy hab legyen a tortán.
Taigetosz kategória.
Ráadásul az egész helyzetet néhány csoportosulás politikai haszonszerzésre használta fel, ahelyett, hogy tényleges segítséget nyújtottak volna.
A történetben pedig hab a tortán a Belügyminisztérium SMS-e…
(Ennél a pontnál munkámból kifolyólag öncenzúrával élek)
Ugyanakkor a történetben bazi nagy plusz jelek is vannak.
A közösségi hálókon – főleg a Facebookon – rengeteg felajánlás és segítségnyújtás érkezett az autópályán (meg egyáltalán) az utakon ragadt honfitársaink irányában. Nagyon szép emberi tulajdonság, hogy még akkor is, ha a hétköznapokban legszívesebben egymást rozsdás karókkal döfködnék át az emberek, ha ténylegesen baj van, akkor tudnak segíteni is. Finoman szólva is szívmelengető. Töménytelen történetet lehet olvasni arról, hogy panziók, szállodák, de magánszemélyek is hogyan nyitották meg a szobáikat ingyen az átfagyott, hóban rekedt polgártársak előtt, hogyan látták el őket meleg élelemmel ingyen, hogyan biztosítottak nekik mosakodási lehetőséget. És a legszebb az egészben az, hogy a legtöbb esetben – például egy panzió esetében – ez nem úgy történt, hogy mindenhol hatalmas betűkkel megjelent a panzió neve, nem reklám célra használta fel az adódó alkalmat a tulaj, hanem tényleg önzetlen segítségnyújtást tapasztalhattunk. Megmondom őszintén, engem baromira meglepett ez a dolog, hiszen – mint korábban is utaltam rá – a hétköznapokban nem ezt tapasztalhatjuk.
A másik nagy pluszpontot Ausztria szerezte, ugyanis küldtek egy flottányi hókotrót. Persze kissé morbid volt a szitu ugyebár, hogy az 1848-as szabadságharc évfordulóján vonultak be a hókotrók.
De ez persze csak nekünk, magyaroknak fura. Hogy miért? Mert Ausztriában egészen máshogy tanítják a történelmet. Az itthoni tananyagban ugyebár Ausztria volt a gaz elnyomó, a kizsigerező zsarnok uralom. Ausztriában pedig úgy tanítják, hogy Magyarország volt a gyámolítandó kis testvér, akit mindenben segíteni, támogatni, védeni kellett (pl török megszállás, stb.) és ezt meg is tette a császári-királyi udvar. Magyarország az osztrák történelem szerint barát, sőt testvér. Hogy volt másfél évnyi vérontás? Ez gyakorlatilag csak említés szintjén szerepel náluk. Ott fontosabb a közösen elért múlt. Ők még most is úgy tekintik, hogy Ausztria és Magyarország testvérállamok, csak a történelem viharai miatt lettek szétszakítva. Ezen gondolatsor nyilván elvezet egy mi-lett-volna-ha felvetéshez, de ebbe kár is belemenni. Szóval Ausztria segített.
Ez is egy hatalmas gesztus, egy nagyon szép dolog. Nem tudom, hogy ez az államok közti történelmi barátságnak vagy a külpolitikának köszönhető-e. Azt sem tudom, hogy nekünk ez mennyibe került. De számít tulajdonképpen? Nem hinném.
Akárhogy is, érdekes, elgondolkodtató eseményeket hozott a márciusi hó.
Sződy Ferenc 