Zseni

Jó régen írtam megint utoljára. Pedig közel sem arról van szó, hogy ne lett volna miről írnom az elmúlt hónapokban. Egyszerűen csak nem volt rá időm. Meg számtalanszor előfordult, hogy amikor valamit meg szerettem volna írni, akkor éppen nem volt lehetőségem írni, később pedig már aktualitását vesztette a dolog, vagy én váltam kissé érdektelenné a téma iránt. Pedig aztán történtek dolgok.

Mindegy. Utolsó posztom után nagy ugrás az időben és augusztus 20-a van. Este.
Nálam az augusztus 20-a este gondolati szinten a zsenikről szólt. Azt gondolom, hogy a zseni, mint olyan, két összetevőből áll. Egyrészt a tevékenységi körében kimagaslót alkotni legyen képes, másrészt pedig személyiségével vagy munkásságával ossza meg a társadalmat. Az első rész gondolom nem szorul különösebb magyarázatra, ha valakire azt mondjuk, hogy egy zseni, akkor biztos, hogy valami nagyot tud alkotni abban a szakirányban (legyen az tudomány, sport, művészet, bármi), amiben tevékenykedik. A második összetevő is elég kézenfekvő. Vagy a korosztálya utasítja el a munkásságát az adott illetőnek, vagy míg egy társadalmi réteg zseninek titulálja, egy másik réteg bolondnak nevezi, vagy egészen egyszerűen a személyiségjegyek (példának okáért az önteltség, nagyképűség) keltenek visszatetszést az emberekben. De nem is tudnék most így hirtelen egy olyan zsenit mondani, akire ez nem igaz.

Kezdődött minden azzal, hogy egy elég hosszú cikket olvastam Steve Jobs-ról és munkásságáról. Kevesen vannak szerintem, akik ne tudnák, kiről van szó, de azért biztos ami biztos említsük meg, hogy ő volt az Apple alapítója. Lehet utálni az Apple-t, lehet utálni Steve Jobs-ot, de kétségtelen, hogy az egyik legnagyobb innovációs képességgel bíró cégről van szó. És még Jobs ellenfelei is belátják, hogy mindez nagyrészt az alapító személyének köszönhető. Pedig az információk szerint nagyon nem szerették Steve Jobs-ot ellenfelei. Munkatársai még kevésbé. A nyilatkozatok szerint egy véreskezű diktátor volt, egy maximalista faszkalap. De ez a mentalitás juttatta el őt és cégét a csúcsra. És laptopot, okostelefont, tabletet adott a világnak. Szerintem egy álmodó volt, egy úttörő volt. Sokan istenítették, sokan elismerték, sokan gyűlölték. Egy zseni volt.

Aztán jött az este 9 óra és a nagy ünnepi tűzijáték.
Nem tudom, ki mennyire tudja, de a tűzijáték alatt szóló zenét Havasi Balázs komponálta, saját szerzeményekből és tradicionális dalokból. Balázs itthon és külföldön is nagyon elismert zongorista és zeneszerző, több hazai és nemzetközi díjat és jelölést is kapott. Kiemelkedő a munkássága, ez nem kétséges. Mégis, nagyon sokat nem szeretik. És nagyon sokan leszólták a tűzijáték zenéjét is. Pedig szerintem nagyon szép volt.

Aztán átkapcsoltam a tévét az RTL Klubra, mert kezdődött az István, a király rockopera. Nagyon kíváncsi voltam. Az eredeti rockoperát nagyon szerettem. Szerintem két kezemen – és lábujjaimon – sem tudom megszámolni, mennyiszer láttam már, azt pedig pláne nem, hogy mennyiszer hallgattam végig. Minden dalt kívülről fújok. És ezzel nyilván nem vagyok egyedül, kortársaim között legalábbis majdnem mindenki így van ezzel a tapasztalataim szerint, teljesen függetlenül attól, hogy az illetőnek mi a zenei beállítottsága. Nos, a rockopera 30. évfordulójára úgy döntöttek, megújítják azt. A megújításra pedig Alföldi Róbert vállalkozott. Önmagában szerintem óriási bátorság kell ahhoz, hogy egy ilyen volumenű, ilyen ismeretséggel bíró műhöz valaki hozzányúljon. Mert mindenkinek a vérében van már a zene, a hang, a dallam, minden. Ráadásul a színházi világban járatosabbak azt is pontosan tudják, hogy Alföldi rendezései közel sem tekinthetők szokványosnak. És még finoman fogalmaztam.
Akkor mégis mit vártunk?
Az István, a király egy rockopera volt, dalok láncolata, a dalok között minimális összekötő jelenetekkel. Alföldi egy színdarabot csinált belőle, eljátszatta a dalokat, megmagyarázta azt, amit mi az évek alatt már rutinszerűen énekeltünk. Újraértelmezte az egészet. Felnyitotta az emberek szemét (vagy legalábbis megpróbálta). Sokan talán éppen ezért voltak/vannak annyira kiakadva. De még egyszer kérdezem, mégis mit vártak? Azt, hogy majd Varga Miklós és Vikidál Gyula ismét színpadra pattan és eléneklik a dalokat úgy, ahogy ezt 30 éve is tették? Annak mi értelme lett volna? Meg lehet kapni az előadást DVD-n, minek újra színpadra vinni? Ráadásul a rockoperának megvolt a maga mondandója 30 éve is, de az már abszolút nem aktuális (vagy legalábbis nem abban a formájában). Én személy szerint egyetértek azzal a koncepcióval, hogy aktualizálva kellett a darabot a közönség elé vinni. Hogy ezt sokan nem értették, az egy dolog. Hogy az énekeseknél nem mindig volt tökéletes a hang, az egy másik dolog. De a lényegtől elég független. Azok pedig, akik közösségi oldalakon fikáznak meg tüntetéseket akarnak szervezni, elgondolkodhatnának azon, hogy vajon az általuk például mocskos kis buzinak aposztrofált Alföldi mit is alkotott. Mert alkotott. Újjá alkotott egy meglévő, már elavult és legendává vált valamit. Van, akinek tetszett, van, akinek nem. De volt elég tökös, hogy hozzá merjen nyúlni. És szerintem ügyesen nyúlt hozzá. Alföldi egy zseni. Egy megosztó személyiség, de egy remek rendező.
Bár én csak az első felét láttam még a színdarabnak, de tetszett amit láttam. Annak ellenére, hogy az biztos, hogy hanganyag tekintetében – már csak a nosztalgikus élmények miatt is – a régi verziót részesíteném előnyben.

Mint említettem, csak a feléig jutottam el az István, a királynak, mert feleségemmel mentünk a Café del Rióba egy mini fesztiválra.
Először is apró kitérőként azt el kell mondanom, hogy mennyire megváltozott a világ. Mivel másnap munkanap volt, ezért annyira nem meglepő, hogy a nagyon nagyszámú közönség szerintem kb. 90%-a húsz év alatti fiatal volt. De az már nagyon meglep, hogy a mai árak mellett kis tini takonypócok csuklótól könyékig fesztiválos karszalagokkal vannak tele, isszák a 980 forintos (4 centinként értendő) vodkát a 600 forintos Red Bullal. Miből futja erre nekik? Mindent apuci és anyuci finanszíroz? Mert rendben, én annak idején elég sokat buliztam (ennyit, mint a mai fiatalok egy része, talán nem), de mindig én magam teremtettem elő rá a pénzt. De nem is voltak ilyen árak. Mindegy, lényegtelen, csak elgondolkodtatott… meg kicsit meglepő volt úgy bulizni, hogy az átlagéletkor felett vagyok kb. 10 évvel. Ennek ellenére nagyon jól szórakoztam.
A kis posztom bevezetőjében arról írtam, hogy attól zseni valaki, hogy a saját tevékenységi körében nagyot alkot. Persze van aki ezzel is vitatkozik. Azt mondja, hogy mégis hogy jön bárki is ahhoz, hogy mondjuk Cristiano Ronaldot azonos jelzővel illessük, mint például Beethovent. Vagy Andrea Boccellit, hogy az élőknél maradjunk. Pedig azt gondolom, hogy mindkettő zseni a maga kis miliőjében. Sőt, nevezhetjük zseninek azt a brókert is, aki a pénzügyi területen mindenki másnál jobban teljesít. Tényleg, szerintem az élet bármely területén lehet zsenit találni. Mert nincs olyan terület, ahol a saját kreativitással, született ösztönökkel, ne lehetne túlszárnyalni másokat. Ezért aztán nem tartom túlzásnak egy DJ-t zseniként titulálni. Nálam Julia Carpenter abszolút ez a kategória. Legalábbis a magyar DJ világ tekintetében mindenképpen. Ha másért nem, hát azért, mert kivételes ösztönnel válogatja meg, hogy milyen számokat játsszon a szetjében és nagyon jól tudja magával rántani a közönségét. Biztos vagyok benne, hogy sokan nem értenek egyet ezzel az állításommal, azt pedig konkrétan tudom, hogy nagyon sokan nem szeretik JC-t, mondván, hogy elszaladt vele a ló. Úgyhogy az én értelmezésemben ő is egy zseni.

Mindent együttvéve az augusztus 20-i estémet, éjszakámat zsenik által biztosított környezetben tudtam tölteni, ami az egyébként is nagyon kellemes időt még jobbá tette. Jó dolog kiszakadni a középszerűség, a szürkeség gyűrűjéből és megpillantani a hétköznapok ködjén át a ragyogásokat.