Tuscany calling

0. NAP

Jól megérdemelt pihenésünket azzal kezdtük, hogy kialvatlanul, hulla fáradtan, hajnali négykor ébredtünk Szekszárdon. Nem a legjobb indítás. 5-kor elindultunk, hogy elérjünk a Balatonhoz, ahonnan szüleimmel együtt indultunk Toszkána felé.

Nagyon hosszúnak tűnt az út, főleg, hogy a nagyszámú csomag miatt tetőbox-szal kellett mennünk, ami nagymértékben lekorlátozta a legnagyobb sebességünket. Maga az út egyébként gyönyörű volt. Szlovénia csodaszép és rendezett tájai feledtették az autópályák egyébként monoton voltát, majd az olasz Autostrada del Sole szintén lenyűgöző, változatos (ám jóval kevésbé rendezett) vidékeken vezetett át. 

A szállásunk Chianti vidéken található, mely Firenzétől délre fekszik. Egy nagyon kemény, majdnem 20 kilométeres, kanyargós, szerpentines út vezet Radda in Chiantiba, ahol végre, közel 10 és fél óra múltán le tudtunk parkolni a szálloda előtt.

A Relais Santa Cristina csodás kis szálloda. Egy szőlőhegyen fekvő régi villát és melléképületeit alakítottak át szállodává. Amikor valaki elképzel egy toszkán tájképet, akkor pontosan azt kapja, amit itt látott. A terméskő házak, a lapos, terrakotta sátortetők, kavicsos, murvás utcák a házak között. Akármerre tekint az ember, dombokat, hegyeket lát, oldalukban szőlősorokat és olajligeteket. 

A környék szépsége kárpótolja az embert az apró, olasz igénytelenségből fakadó kellemetlenségekért (például az ágyag először egy tucat hangyától kellett visszafoglalni, a szekrények pókhálósak voltak, a hűtő nem működik, stb.).

Kipakolás és egy kiadós zuhany után tettünk egy kis sétát a birtokon, majd jöhetett a vacsora. Úgy döntöttünk, hogy a szálloda saját konyháját próbáljuk ki. A medence parján, egy nagyon kellemes teraszon vacsoráztunk meg. Az étel választása nem volt egyszerű, egyrészt mert a menüt kézzel írták és néha nem tudtam elolvasni, másrészt, mert jócskán megkopott olasz tudásomon sokszor az sem segített, hogy támpontként angolul is alá volt írva egy-egy étel neve. A pincér viszont hihetetlenül segítőkész volt, félig angolul, félig olaszul elbeszélgetve végül csak végigmentünk az étlapon és kiválasztottuk mind a négyen a nekünk tetsző ételt. Én például egy nagyon finom, salátás-sonkás pennét ettem. A főétel után családom többi tagja még egy – állítólag nagyon finom – házi készítésű desszertet is evett, én nem kívántam az édeset. Vacsoránkhoz a ház borát, egy fiatal chiantit rendeltünk. Bár nem vagyok borszakértő, de nekem nagyon ízlett.

1. NAP

Ki korán kel, aranyat lel – mondja a népi bölcsesség. Nekem az arany ezen a reggelen a felkelő nap fényében úszó toszkán vidék lenyűgöző látványa volt. Emellett, mivel még mindenki aludt a hotelben, csak az enyém volt a medence, úsztam is egy jót.

Jellemzően az olaszok mentalitására, a reggelit csak 8-tól szolgálják fel, így kicsit várnom kellett. De sebaj, hiszen Vica is csak nyolc körül tért magához. A viszonylag szűk választékot kínáló svédasztalos reggeli után még úsztunk és napoztunk egy kicsit, majd összeszedtük magunkat és negyed 11 környékén kocsiba pattantunk, hogy nyakunkba vegyük Toszkánát.

Első megállónk Radda di Chiantitól kb 30 kilométerre lévő Siena volt. A parkolótól alig több, mint 100 méterre egy mozgólépcső vezetett fel az óvárosba. Az első látványosság rögtön a mozgólépcső tetején dogadott minket, a XVI. században felszentelt San Francesco bazilika és a templomkert. Folytatva utunkat a szűk óvárosi utcákon, keresztülverekedve magunkat a hatalmas és sűrű turistatömegen, felváltva láttunk a letűnt századokból ittmaradt templomokat, oratóriumokat, gazdag családok otthonait és a modern kor turistáit csalogató, csillagászati árakat felmutató ruházati (főleg ruhák, cipők és táskák) boltokat, éttermeket, fagyizókat, valamint természetesen a kihagyhatatlan szuvenírboltokat. (A szuvenírboltok láttán elgondolkodtam azon, hogy az a kialakult szokás, hogy az ember mindenféle – tulajdonképpen használhatatlan és hasznavehetetlen – dolgokat visz haza rokonainak vagy barátainak, vajon hány százalékban alapul azon, hogy örömet akarunk okozni az otthon maradtaknak és egy csepp érzést át akarunk nekik is adni abból, amit mi átéltünk, és hány százalékban kérkedés, hogy igen, mi itt is voltunk. Nagyjából ugyanaz a helyzet ezzel a bloggal is. 🙂 (De ez nem tartozik ide az útileíráshoz.) A szűk utcákat egyébként mindenhol több (jellemzően 2-3 szintes házak szegélyezik), így még szűkebbnek tűnik a hely. Azonban az utcák újra és újra hatalmas, tágas terekbe torkollnak. Ezeken a tereken legalább egy kicsit eloszlik a tömeg. 

A gyönyörű, régi és hatalmas templomok, a középkori államigazgatás épületei szinte maguktól meséltek a város korai történelméről. Ezen felül még Siena közössége nagyon figyel arra, hogy mindent megtudjunk róluk, így informatív, több nyelvű leírások örökítik meg az egyes épületek és helyek, nevezetességek fontosságát és szerepét.

Visszatérve a parkolóhoz, célbe vettük Monteriggioni várát. Ez a hely az Assassin’s Creed nevű játék (és a könyv) egyik meghatározó helyszíne és mivel nemrég olvastam el a könyvet (és tavasszal játszottam végig a játékot), kifejezetten kíváncsi voltam. Számomra azonban egy kicsit csalódás volt, talán azért, mert semmi különlegeset nem találtam ott. Egy nagyon pofás, hangulatos régi vár, sok étterem, illetve a helyi lakosok otthonai, azonban semmi több. Lehet, hogy a hely élvezeti értékét jelentősen csökkentette a hőség és a tűző napsütés is, mindenesetre nem voltam a vártól hanyatt esve. Ráadásul a várfal csupán kb egytizede volt bejárható, Azonban a kilátás a várfalról mesés volt. Az egész környéket be lehetett látni minden irányba – és talán már említettem, hogy Toszkána gyönyörű.

Monteriggioni után úgy döntöttünk, hogy a tikkasztó hőség miatt már csak egy célpontunk lesz, úgyhogy San Gimignano a kalapban maradt, Casa di Val d’Elsa és Volterra kipottyantak onnan.

San Gimignano sem kis település, ráadásul – mint megtudtuk – fontos turisztikai célpont. A térképen előre megnéztem, hol tudnánk parkolni a legjobban. Nos, a várhoz legközelebb eső parkolók tele voltak. A kevésbé közel esők is. Így maradt a várhegy lábánál fekvő parkoló, ahol szintén nem volt már sok hely. Az első tanulság: 34 fokban nem jó hegyet mászni. De más lehetőségünk nem adódott, kaptattunk fel a várhegyre. A második tanulság: mindig legyen nálad víz ilyenkor. A hegyet megmászva bejutottunk a várba. Tulajdonképpen sokmindenben – főleg a boltok és a tömeg tekintetében – nagyon hasonlított a hely Siena óvárosához, azonban San Gimignano sokkal jobban megőrizte a vár jellegét. A kilátás a várfalról pedig egyszerűen lélegzetelállító.

San Gimignanoból hazafelé Poggibonsin keresztül vezetett az utunk. Hangulatos kis városka volt, de megnehezítette az életünket, ugyanis a GPS rendre olyan utcákra akart vezetni minket, amelyek nem léteztek. Végül mégis sikerült kiverekednünk magunkat és hat óra környékén már vissza is értünk Radda in Chiantiba. Első dolgunk volt csobbanni a medencében, majd mentünk vacsorázni az egyik közeli szálloda éttermébe. Voltam már pár helyen enni, de azt hiszem, benne van a top 10 legdrágább éttermek egyikében, ahol eddig voltam. Cserébe a vacsora is nagyon ízletes volt. 

Már bőven elmúlt fél 11, amikor a vacsorából visszaértünk a szállásunkra, így nyugovóra tértünk.

2. NAP

Toszkána szíve, Firenze mindenképpen utazásunk kihagyhatatlan állomása volt. Bár én megelégedtem volna azzal, ha átélhetem a város hangulatát és láthatom nevezetességeit, szüleim mindenképpen szerettek volna valamilyen múzeumot is megnézni. Választásunk az Uffizi Képtárra esett. Mivel – elkerülendő a prognosztizált brutális sorbanállást – előre lefoglaltuk a jegyeket, így hiába volt döglesztő meleg ezen a napon és hiába fáradtunk el előző nap, be kellett vállalnunk a toszkán fővárost.

Késve ébredtem, így a reggeli úszás kimaradt, azonban alapos reggelivel készültünk a napra. Tíz óra körül indultunk el, a környék szerpentínjein Sesto Fiorentino felé. Ott letettük a kocsit és vonattal utaztunk Firenzébe.

A Santa Maria Novella állomáson szálltunk le. Az első pillanatban kifejezetten nem tetszett, amit a városból tapasztaltam. Koszos, poros, büdös, forgalmas utcák, irgalmatlan nagy embertömeggel. Semmivel sem volt szebb, mint mondjuk a Keleti Pályaudvar csúcsidőben. Aztán, ahogy beljebb mentünk a belváros felé, a tömeg csak egyre sűrűbb lett, azonban a házak is egyre jobban tükrözték azt a hangulatot, amit én elvártam. Aztán az egyik utcán befordulva elénk tárult a San Lorenzo székesegyház. Ezért a látványért érdemes volt keresztül verekednünk magunkat a tömegen. Sajnos az épületet csak kívülről csodáltuk meg, ugyanis olyan sor állt a bejáratnál, hogy egyhangúlag úgy döntöttünk, hogy inkább megyünk tovább. Útban az Uffizi galéria felé megnéztük a Piazza della Signoriát és a Palazzo Vecchiót. Ez a palota szerintem mindenki számára ismerős, ha máshonnan nem is, a történelemkönyvben vagy a művészettörténet könyvben már biztos találkozott vele. A téren hatalmas embertömeg várakozott, fényképezte a palotát vagy a Dávid szobor másolatát vagy próbált árnyékot keresni a 37 fokos melegben. A tömeg átnyúlt az Uffizi képtár elé is. Mivel jó korán érkeztünk, így kisétáltunk a Firenzét kettészelő Arno partjára szétnézni. Nekem a folyó piszkosnak tűnt, ennek ellenére egy bácsi éppen úszott benne, emellett más vizisportokra is használták. Az Arno partján találkoztunk először olasz utunk során a fekete gagyiárusokkal (akiket már Párizsban is volt “szerencsénk” megismerni), akik mindenféle értéktelen vackot akartak az emberre sózni. 

Elővételes jegyünkkel – amit ugyebár azért váltottunk, hogy elkerüljük a sorbanállást – csak két helyen kellett várakoznunk, egyszer egy rövidebbet, hogy a vouchert jegyekre váltsák, majd egy hosszabbat, a bejutáshoz. Hozzáteszem, bár sehol sincs kiírva semmi, az utcán korzózó múzeumi dolgozók folyamatosan, kérés nélkül is segítettek. A múzeumon belül egy viszonylag komolyabb biztonsági vizsgálaton (táskák röntgenes átvilágítása és detektorkapu) estünk át, majd végre bent voltunk az épületben. A galéria kiállítása úgy néz ki, hogy két baromi hosszú, szobrokkal telepakolt folyosóról nyílnak a különböző korok (az olasz 12. századi művészettől a 17. század alkotóiig) termei. A rengeteg ismeretlen és főként vallásos témájú kép valamint portré mellett azért akadt néhány kifejezetten ismert kép is, mint például Botticelli Vénusz születése című képe. Ott is hatalmas nagy tömeg volt, és megállapítottuk, hogy alapvetően az ember, amikor turistáskodik, akkor bunkó, illetve, hogy egyes népcsoportok számára a személyes tér, mint olyan nem ismert. Több mint két órát elbolyongtunk a múzeumban, aminek – a szép képek és a művészet magunkba szívása mellett – leginkább az volt az előnye, hogy a kinti kánikula helyett a légkondícionált termekben voltunk. 

Amikor mégis kivonultunk a múzeumból (természetesen a kivezető út a könyves- és ajándékboltok útvesztőjén vezetett keresztül), a kicsit oszló tömegen keresztül kerestünk egy pizzázót. Tudom, nem túl eredeti, hogy az ember Olaszországban pizzát eszik, mégis egészen klassz hangulata volt a Piazza della Signoria kavargó tömegével és a Palazzo Vecchióval a háttérben elfogyasztani egy calzonét egy nagy korsó jeges Pepsivel. Miután jóllaktunk és felfrissültünk, átsétáltunk a Ponte Vecchion, melyet mindkét oldalról szuvenír boltok és aranyékszer kereskedők szegélyeznek. Ha nem tudnád, hogy egy hídon vagy, észre sem vennéd. Az Arno túlpartján elsétáltunk megnézni a Palazzo Pitti monumentális épületét. Ezt követően kis utcákon és sikátorokon át egy másik hídon keresztül visszatértünk az Arno túlpartjára. Ott egy luxusboltokkal (Prada, Zegna, Armani Junior, Louis Vuitton) telerakott utcán végighaladva jutottunk el az utolsó firenzei célpontunkhoz, a Palazzo Strozzi épületéhez.

Vonattal mentünk vissza Sesto Fiorentinoba, ahonnan a már jól ismert szerpentíneken értünk el Radda in Chiantiba.

Egy fagyi a településen, egy kis lubickolás a szálloda medencéjében, egy chianti és jó beszélgetés még este. Ezzel ért véget a nap.

3. NAP

Rohanós reggelre virradt a harmadik napon. Kérésünkre eleve korábban nyitott a szálloda étterme, így a szokásos nyolc órai reggeli helyett már fél nyolckor megreggelizhettünk, ugyanis szűkös volt a reggeli menetrend. Kicsit elmatekoltuk a dolgokat még otthon és erre a napra, 10.45-re foglaltuk le a belépőt pisai látványosságokra. Ugyan Pisa csak kb 160 kilométerre fekszik Radda in Chiantitól, azonban a szerpentínek miatt nem lehet száguldani a kis utakon, az autópályákon pedig a tetőbox miatt volt limitált a sebességünk. Átkelve a firenze környéki dombokon, a táj síkabb lett, a szőlőket felváltották a kukorica- és napraforgó mezők, az épületek is kicsit más képet mutattak. Aztán Pisa közelében ismét jöttek a hegyek, a távolban hófödte hegycsúcsokat is láttunk.

Még a szállodában megnéztem, hogy melyik parkoló található a legközelebb a ferde toronyhoz és ott tettük le a kocsit. Kicsit késésben voltunk és az sem segített igazán a dolgon, hogy rossz irányból akartam megkerülni a régi városfalat, de egy túristacsoport vezetője még időben irányba állított. Valamivel háromnegyed 11 után jutottunk be a Torre Pedente belsejébe. A földszínten egy információs helyiséget alakítottak ki, körbe leültetik a csoportokat, majd néhány mondatban beszélnek a torony történetéről. Olyan dolgokat mondott el az idegenvezető, amit nagyjából bármelyik turisztikai könyvben is el lehet olvasni. Utána pedig egyénileg meg lehetett mászni a közel 300 lépcsőfokot. Nem volt vészes, azonban a torony dőlése és a lépcsők durva kopása miatt nem is volt annyira egyszerű feladat. A legfelső emeleten körbe lehetett járni, be lehetett látni egész Pisát (szerintem semmi extra nincs ebben a városban). A legfelső szintről még egy szűk csigalépcsőn fel lehetett menni a harangtoronyba is. Ott hét különböző, nagyon szép ódon harang található és még szebb kilátás nyílik mindenfelé.

Bár a Ferde Torony a város igazi nevezetessége, azt gondolom, hogy amennyiben nem süllyedt volna meg az alapzat, nagyjából semmivel sem lenne különb egy átlagos harangtoronynál. Azonban mellette a bazilika… na az egészen más történet. Gyönyörű, grandiózus és a rengeteg túrista ellenére is áthatja az isteni jelenlét. (Nem úgy, mint például a londoni Westminster vagy a párizsi Notre Dame, melyek már inkább érződnek múzeumnak, mint templomnak.) Hatalmas főoltárral rendelkezik és a két oldalhajóban is egy-egy nagyon szépen megmunkált oltár található. A szószék pedig igazi remekmű. Mindehol arany, festmények, márvány, gazdagságot sugall az egész hely. Számomra azt üzente, hogy nagyon régóta itt állok és itt fogok állni az idők végezetéig.

Ahogy jöttünk ki a látványosságokat kerbevevő területről, a Piazza dei Miracoliról, nagyjából három méterenként botlottunk órákat (”ez mind eredeti Rolex”), napszemüvegeket, selfie-botokat és mindenféle gagyit, még autentikus afrikai süteményes tálat is áruló fekete árúsokba, akik ráadásul baromira pofátlanok és erőszakosak voltak. Kifejezetten kellemetlen volt a jelenlétük és rontotta az összhatást.

Pisából irgalmatlan nagy dugón keresztül tudtuk kiverekedni magunkat, illetve a külvárosban még egy Coopba is bementünk vásárolni és enni egy kicsit. Következő állomásunk Livorno volt. Oda elsősorban a tenger miatt mentünk, nem is készültem fel igazán arra, hogy mit kell látnunk majd ott. Szerintem mindannyian már megcsömörlöttünk kicsit a városnézésben, úgyhogy abban egyeztünk meg, hogy egyenesen a tengerhez megyünk. Útközben azonban tátva maradt a szám. Abszolút nem így képzeltem el Livornót. Ez egy gyönyörű, igazi mediterrán városka, pálmafákkal, csodaszép villákkal a tengerparti úton. Egy napon biztos, hogy jobban is meg fogom nézni magamnak a várost. Hosszas kereségélés után végül találtunk egy megfelelőnek tűnő kavicsos strandot és ott letelepedtünk. Az azúrkék tenger kellemes meleg volt, nagyon jól esett a 38 fokos hőségben. 

Kora délután, nagy nehezen összeszedtük magunkat és otthagytuk a tengert, újra hosszú, majdnem 190 km-es út várt ránk vissza Radda in Chiantiba. A tegnap felfedezett fagyizót ma is betámadtuk, majd este hét körül értünk vissza a szállodába. Egy kis punnyadás után fél kilenc körül elmentünk vacsorázni. A szálloda konyhája még mindig nincs a helyzet magaslatán, nagyon kedvesek, de borzalmasan lassúak. Édesanyám például egy padlizsános pennét rendelt, jött a pincér, hogy kb 20 perc lenne, mire az elkészül, javasolta, hogy rendeljünk mást. Megtettük, mást rendeltük. Mind a négyünk rendelését meg is kaptuk tíz óra körül. Mondjuk én nem igazán tudtam rájuk haragudni, nagyon kedves népek és még nagyon jól is főznek. De nagyon olaszok. Ami pedig Olaszországban nem igazán meglepő. Viszont az üveg chianti ismét nagyon jól esett, tizenegy után kerültünk ágyba.

4. NAP

A negyedik reggel kis bosszúsággal kezdődött (családomnál úgy tűnt ekkor telítődött az “elfogadomazolaszokmentalitását” tartály). A szokásos nyolc órás reggeli helyett nagyjából háromnegyed kilencre készültek el a konyhán, ráadásul igencsak hiányos (a szokásosnál is gyérebb) kínálattal. Engem mondjuk nem zavart, mert egyrészt nem maradtam éhes, másrészt pedig nem siettünk sehova. 

Amikor végül mégis sikerült a reggelink végére érnünk, elindultunk felfedezni a Radda in Chiantitól nagyjából 60 kilométerre fekvő Volterrát. Ez egy kicsit délebbre fekszik eddigi célpontjainktól és érdekes volt látni, hogy a San Gimignano térségét körülölelő hegyeket átlépve a szőlőt és az olajligeteket a búza váltotta fel (amit még a hegyoldalban is termesztettek). Kicsit szomorú látvány volt számomra így a környék – amellett, hogy Toszkána ezen része is meseszép -, hiszen a búzát már learatták, így mindenfelé a beszántott vagy felégetett tarló borította a tájat.

Fél 12 környékén értünk Volterrába. A hegy tetején alló régi város nagyon hangulatos, ráadásul nincs is csurig tömve turistákkal, ami tovább emeli az értékét. Érdekesség, hogy az egyébként körbe teljesen ép (illetve felújított) várfal egyik része jelenleg az állami büntetésvégrehajtás intézményéül szolgál. Mellette egy szép nagy park fekszik, amiből az etruszk kori fellegvár régészeti emlékeit feltáró szabadtéri múzeum található. Szinte hihetetlen, hogy a közel ezerötszáz éves épületek romjai még mindig ott állnak és viszonylag jó állapotban.

Volterrát, akárcsak a korábban meglátogatott óvárosokat, szűk utcácskák szabdalják szét, helyenként, főleg a korabeli városvezetés épületei előtt egy-egy nagyobb térrel. 

Természetesen itt is jelen volt a szuvenírárúsok tömkelege, akik képeslapot, hűtőmágneseket és egyéb ajándéktárgyakat árulnak, de közel sem olyan sok és közel sem olyan hivalkodó árukészlettel, mint például Sienában. Viszont – mint korábban már utaltam rá – nagyon szuper, antik hangulatot sugárzott az egész város, jó volt ott lenni.

Amikor már a tűző nap kellőképpen kitikkasztott minket, elindultunk visszafelé a szállodához. Útközben vicces volt, mert véletlenül a GPS-t úgy állítottam be, hogy a megszokott, leggyorsabb útvonal beállítás helyett a legrövidebb útvonalat kalkulálta ki. Ennek az lett az eredménye, hogy az egyébként a programunkból sajnos kimaradt Colle di Val d’Elsán keresztül kaptunk egy kéretlen városnézést, apró sikátorokon, várkapukon keresztül, az óvároson vitt át a navi. Amikor végül kikeveredtünk Colle di Val d’Elsából, megálltunk tankolni. Sikerült olyan benzinkutat találnunk, ami déltől háromig nincs nyitva, olyankor önkiszolgáló rendszer működik és a benzin is olcsóbb 12 eurocenttel. Persze számunkra ismeretlen volt az önkiszolgáló kút, úgyhogy kicsit megküzdöttünk vele, de Vica végül feltörte az Esso Da Vinci kódját és megtankoltunk. Nagyjából fél óra múlva azt is megtudtuk, hogy nem csak a benzinkúton, de a Coopban (a régió legnagyobb élelmiszerhálózata) is létezik a szieszta fogalma, déltől délután négyig a bolt is zárva van. 

Ahogy visszaértünk Radda in Chiantiba, mindannyiunk már csak a medencébe vágyott. A délután nagy részét, fürdéssel és napozással töltöttük, majd fél hét körül összeszedtük magunkat és indultunk vacsorázni. (A szálloda konyhájában már nem igazán bíztunk, főleg, hogy megjött az új turnus és a megnövekedett létszámmal nem hittük, hogy a konyha személyzete meg tudna bírkózni… és akkor még nem is tudtuk, hogy este elmegy az áram az egész szallodában egy jó negyed órára.) Megbeszéltük, hogy vacsora előtt elintézzük a bevásárlást a Coopban. Ezt követően felmentünk, hogy megnézzük Radda in Chianti várát is, ha már itt laktunk közel egy hetet, közben még megvettük a hiányzó szuveníreket az otthon maradtaknak. A rövidke városnézés után vacsoráztunk, én egy lasagnét ettem, ami finom volt, de szerintem én jobbat csinálok, annak idején még amikor Romában cserediák voltam, jobb lasagnét tanított nekem a házigazda anyuka. Vacsora után egy fagyit ettünk és visszamentünk pakolni a szállásunkra, másnap reggel ugyanis már indultunk haza. Sikerült egész gyorsan becsomagolnunk mindent, így még késő estig a medencében áztattuk magunkat, majd egy hajmosás után úgy döntöttünk, kimegyünk még egy pohár bort inni. Röpke 20 perc után már fel is vette Claudio a rendelésünket és 45 perc múltával meg is kaptuk a borainkat – de ezen már csak nevettünk. Vica egy nagyon finom toszkán desszertbort ivott, én pedig egy remek minőségű, szintén helyi chiantit. Bőven éjfél után kerültünk ágyba és előre tudtuk, hogy így még hosszabb lesz a másnap.

5. NAP

Korán keltünk, hogy bepakoljunk és a kicsit kiszámíthatatlan időpontban rendelkezésre álló reggeli után rögtön el tudjunk indulni hazafelé. Több, mint ezer kilométer állt még előttünk, ráadásul még azt is kitaláltuk, hogy megnézzük útközben Velencét, ha már úgyis ott megyünk el mellette. Szerencsére ezúttal semmilyen fennakadás nem volt a reggeli körül, így a terveknek megfelelően vágtunk neki a hazaútnak. Már majdnem 10 kilométer masszív szerpentin állt mögöttünk, amikor Vica közölte, hogy a teljes félretett forint készpénzállományunkat egy cipősdobozba tette bele, hogy nem legyen szem előtt, amit én egy laza mozdulattal kidobtam. Fordultunk tehát, kissé feszülten értünk vissza Radda in Chiantiba, de szerencsére bízhattunk az olasz mentalitásban és még közel sem jutottak el odáig, hogy kiürítség a szemetest. Nagy megnyugvás, egy mély sóhaj és újra elindultunk. 

Az út maga meglehetősen eseménytelenül zajlott, lassan fogytak a hátralévő kilométerek. Menet közben kerestem parkolóhelyet magunknak Velencében a GPS-en. Mivel a Szent Márk térre voltam a leginkább kíváncsi, kézenfekvőnek tűnt, hogy a Parcheggio San Marcot választom. Iszonyatosan nagy volt a forgalom Velencében, a parkolóban is két kört kellett mennünk, mire találtunk egy szabad helyet, de letettük az autót. Akkor még nem derült ki számomra, hogy a parkolónak csak annyi köze van a Szent Márk térhez, hogy úgy hívják. Egyébként nagyon izgalmas látvány volt az utcákat átszelő csatornák hálózata, a rengeteg kis hidacska, az autóforgalmat helyettesítő motorcsónak- és gondola-forgalom a vizeken. Ahogy közeledtünk a Szent Márk tér felé, egyre nagyobb lett a tömeg és az utcák egyre szűkebbek. A három-négy szintes házakkal szegélyezett másfél méter széles sikátorokban teljesen megállt a levegő, 39 fok volt és a csatornáknak köszönhetően iszonyú magas a páratartalom. Nagyon nehezen viseltem a körülményeket, egyre jobban frusztrált az is, hogy a tömeg lépésben halad. A Canal Grandén átívelő Ponte di Rialtora nagyon kíváncsi voltam, mégis, a tömeg ott már akkora volt, hogy nem igazán tudtam átérezni a jelentőségét, hogy ott vagyok. Márpedig a Rialtotól még nagyobb lett a tömeg közeledvén a Piazza San Marco felé. A térre érve, amit szintén nagyon vágytam látni, Velence már teljesen elvesztette számomra a vonzerejét, csak arra vártam, hogy letudjuk a több mint két kilométernyi bolyongást a sikátorokon keresztül vissza a kocsihoz. A Palazzo Ducale és a székesegyház is már hidegen hagyott, akárcsak az, hogy kb 200 méterre tőlünk ott a tenger. Rendesen tömegiszonyom volt. 

Velence egyénként mindenképpen megérdemel egy rendes látogatást és nem csak egy ilyen kutyafuttában történő átrohanást, de az is biztos, hogy nem szabad nyáron odamenni. 

Viszonylag gyorsan sikerült kiverekednünk magunkat a városból és vissatérni az autópályára. Onnantól kezdve egészen a szlovén-magyar határ közeléig teljesen eseménytelenül zajlott az utunk. A határ közelében azonban megállt a forgalom, kiderült, hogy valami nagy baleset történt, ami miatt a teljes útpályát le kellett zárni. Ezért a kényelmes autópálya helyett ki falukon keresztül, nevenincs utakon léptük át a határt, egy jókora kerülővel és időben is jelentős veszteséggel. Fél 11 környékén értünk Zamárdi felsőre, ahol átpakoltunk a kocsimba és már indultunk is Pestre.

Mikor hazaértünk, még gyorsan kipakoltuk a csomagjainkat és előkészültünk másnapi utunkra, majd fél 2 körül kerültünk ágyba.

Hosszú, fárasztó, de összességében nagyon szép utat tudhatunk magunk mögött. Számomra külön öröm volt, hogy lehetőségem adódott 8 év után olaszul beszélni, az utolsó napokban már kifejezetten jól is ment (csak a szókincsem csappant meg ijesztő mértékben az évek során). Mindenkinek nagyon tudom ajánlani, hogy amennyiben lehetősége adódik, legalább egyszer látogasson el Toszkánába, mindenképpen megéri.