Amikor feltűnik egy trend a Facebookon, mint például korábban a “je suis” kiírások, vagy most a #prayforparis és a kék-fehér-piros színekkel átmosott profilképek, a trendek támogatói mellett természetszerűen megjelennek a megmondóemberek, akik a vélt vagy valós erkölcsi magaslatról pálcát törnek mindenki felett, akik részt vesznek ezen, általuk divatnak titulált eseményekben.
Kétségtelen, nem lehetek annyira naív, hogy azt gondoljam, hogy nincsenek az ismerőseim között olyanok, akik tényleg csak úsznak az árral és mint egy jó divat, festik át a profilképüket vagy csatlakoznak a hashtag-trendekhez. De azt hiszem, a többség úgy gondolja, hogy ezzel kifejez valamit, véleményt nyilvánít és erkölcsi támogatást ad (egyéb eszközök híján) az érintettek, egy csoport irányában. Bár a nemzeti értékek és érzelmek mentén kiindulva nem könnyű párhuzamot vonni, de végülis ugyanerről szólt például 1848 márciusában a kokárda viselete: egy csoport, egy nézet, egy eszme támogatasáról. Vagy ugyanezért csatolják fel októberben a rózsaszín szalagot (mellrákra való felhívás), ugyanezért nem borotválkoznak novemberben (hererák elleni küzdelem jelképes támogatása).
Most átfestik az emberek a profilképüket, kifejezve, hogy elítélik a terrort, elítélik az ártatlan emberek lemészárlását, együttérzésüket fejezik ki az áldozatok hozzátartozóival. Magam részéről én kifejezetten támogatom, amikor valaki túl tud tekinteni a saját problémáin és szimpatizálni tud mások helyzetével és nem értem, hogy másokat ez miért zavar.
Lélekben veled vagyok, Párizs!
Sződy Ferenc 