Két kolléganőm is felkért, hogy szakdolgozatukhoz a nemzetközi nyugdíj témakörében segítséget nyujtsak. Ezen tevékenységem közben összeírtam egy rövid értekezést a nemzetközi jogintézmények magyarországi megjelenésének témakörében.
Kis esszém forrását munkám során szerzett tapasztalataim és ismereteim mellett dr. Berki Gabriella, a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának adjunktusa által tartott előadások szolgáltatták.
Az országok közötti együttműködés a szociális biztonság területén XIX. század végén kezdett el kialakulni. Az iparosodás kontinentális jellegű fellendülésével egyidejűleg tömeges jelenséggé vált a munkaerő áramlása, a migráció is. Amikor az egyik ország állampolgára egy másik ország területén vállalt munkát és szerzett biztosítási időket, akkor hazatérésüket követően, az országok közötti együttműködés hiányában ezeket a jogosultságokat elvesztették a munkavállalók és a társadalom szélére sodródtak. Annak érdekében, hogy az egyes államok polgárai ne szenvedjenek hátrányt szociális téren, amennyiben másik ország területén vállalnak munkát, az érintett országok között olyan megegyezés megkötése vált szükségessé, mely szerint valamilyen formában elismerik állampolgáraik által a másik országban szerzett szolgálati időket a saját társadalombiztosítási szolgáltatásaik megállapításakor. Legkorábban Németország és Franciaország alakított ki egy közös gyakorlatot a munkahelyi balesetekből adódó kockázatok viselésére, majd néhány évvel később, 1904-ben a gyakorlat normatív jelleget öltött, amikor a két ország megkötötte a történelem első szociális biztonságról szóló egyezményét.
A német-francia mintát később, a XX. század folyamán a legtöbb európai ország követte. A szociális biztonság kölcsönösségét biztosítandó az általánosan elfogadott nemzetközi jogintézmény a bilaterális (azaz kétoldalú) egyezmény lett. A szabad munkaerő áramlását a II. világháború és a Vasfüggöny leeresztése némiképp megakadályozta vagy legalábbis lokalizálta. Európa kettészakadását követően megfigyelhető, hogy a kétoldalú egyezmények sora továbbra is nőtt, azonban a nyugati országok ezeket nyugati országokkal, a keletiek pedig a “baráti” országokkal kötötték. A kétoldalú egyezmények egész rendszere alakult ki Európában az 1990-es évek végére, mely egyrészről megalapozta a munkaerő szabad áramlását a kontinensen, másrésztől azonban egy bonyolult, szövevényes hálót hozott létre. A rendszer bonyolultsága abból adódott, hogy a különböző országok különböző igényeinek következtében minden országgal más és más részletszabályok szerint kellett az egyezményeket megkötni.
A magyar jogtörténetében a kétoldalú egyezmények három csoportját különböztethetjük meg. Voltak egyrészt a területi elven alapuló egyezmények, valamint megkülönböztetünk „régi” részarányos egyezményeket és új elven működő időarányos (pro rata temporis) egyezményeket.
A területi elven alapuló egyezmények lényege abban rejlik, hogy a szerződő felek területén szerzett jogosító idők összeszámításra kerülnek, majd a szolgáltatást az a szerződő állam nyújtja, ahol a jogosult lakóhellyel rendelkezik. Ilyen típusú bilaterális egyezményt Magyarország a volt Szovjetunióval, Romániával és a Német Demokratikus Köztársasággal (Kelet-Németország) kötött. A három egyezmény közül már csak a magyar-szovjet szociálpolitikai egyezmény hatályos, ráadásul az is csak a volt Szovjetunió bizonyos utódállamai tekintetében (pl. Oroszország, Ukrajna, Fehéroroszország), a legtöbb utódállam alakulásakor nem emelte be az egyezményt jogrendszerébe. Ezen egyezmények felett már teljes mértékben eljárt az idő, hiszen olyan szolgáltatást kell nyújtani a szerződő államnak, amelynek „fedezetét” (azaz a járulékot) a másik államnak fizette meg a biztosított. A mai piaci alapokon működő gondolkodásmóddal ez már teljesen összeegyeztethetetlen.
A régi részarányos egyezményeket Magyarország az úgynevezett „baráti országokkal”, a KGST piac országaival, ezen belül Csehországgal, Lengyelországgal, Jugoszláviával, Bulgáriával kötötte. A részarányos (vagy időarányos) szociálpolitikai egyezmények lényegét úgy foglalhatjuk össze a legegyszerűbben, hogy amennyiben a jogosult a két érintett ország területén összesen szerzett annyi jogosító időt, ami szolgáltatásra teszi jogosulttá, akkor a szolgáltatás (például nyugdíj) kiszámított összegének arányosan azon részét folyósítja az adott ország társadalombiztosítása, amekkora részt a teljes jogosító időből az adott állam területén szerzett. Ezek az egyezmények esetében a kötelező megosztás elve érvényesült, azaz függetlenül attól, hogy esetleg az egyik ország területén önállóan, az egyezmény alkalmazása nélkül is a teljes szolgáltatásra jogot szerzett az igénylő, akkor is össze kellett számolni az időket és részarányosítás szükséges.
Európa „újraegyesítését” és a Vasfüggöny felszámolását követően, 1990-es évektől a magyar munkavállalók számára is megnyílt a lehetőség, hogy a „Nyugat” államaiban vállaljanak munkát és szerezzenek szolgálati időt. Értelemszerűen a munkavállalást a szociális biztonság iránti igény is követte, így a XX. század végétől újabb és újabb szociális biztonsági egyezmények megkötésére került sor. A folyamat első lépcsőjében Svájccal, Németországgal és Ausztriával kötött kétoldalú egyezményt Magyarország, ezt követően a modern alapokon nyugvó bilaterális egyezmények száma a mai napig folyamatosan emelkedik. Számos, korábbi szociálpolitikai egyezményt modern egyezmények váltottak fel, főleg a korábbi Jugoszlávia területén lett ez általános jelenség (Horvátországgal, Montenegróval, majd a közelmúltban Szerbiával és Macedóniával köttetett új egyezmény). A már egyébként is meglévő egyezmények mellett természetesen teljesen új államközi megállapodások is születtek, a mögöttünk álló kettő, kettő és fél évtizedben. A viszonylag nagyszámú kivándorlás szükségessé tette az egyezmény létrehozását Kanadával (és Kanadán belül külön Quebec állammal), valamint szintén szélesebb réteget érint a magyar-ausztrál egyezmény. Ugyanígy szükség volt egyezményre az Amerikai Egyesült Államokkal is, azonban a diplomáciai és törvényhozási folyamat meglehetősen hosszúra nyúlt, csak tavaly tudott hatályba lépni az egyezmény. A nagyszámú külföldi jelenlét által indokolt egyezmények mellett jelenleg hatályos jogrendszerünket képezik olyan szociális biztonsági egyezmények is, melyeket elsősorban diplomáciai, politikai érdekek indokoltak, ilyen például a magyar-koreai vagy éppen a magyar-indiai szociális biztonsági egyezmény.
A szociális biztonság kérdése a bilaterális szintről szupranacionális szintre emelkedett az Európai Unióhoz történő csatlakozást követően (2004.05.01.). Alapvetően a társadalombiztosítás szabályozása a tagállamok szuverén joga, azonban a gazdasági integritás egyik feltétele az, hogy a tagállami szabályozás valamilyen szinten átjárható legyen, azaz az eltérő rendszerek között valami kapcsolat létesüljön. Ennek érdekében az Európai Unió a szociális biztonság témakörében koordinációs rendelet kiadása mellett döntött. A koordinációs rendeletek fejlődése három lépcsőben történt meg, az újabb és újabb módosításokat többek között az egyre növekvő számú tagállami csatlakozás tette szükségessé. Az uniós koordináció evolúciójának utolsó állomása a 883/2004/EK rendelet, mely 2010.05.01-én lépett hatályba. Alapelvei megegyeznek a legtöbb modern elven működő részarányos egyezmény alapelvével. A legnagyobb különbséget természetesen az adja, hogy míg a bilaterális egyezmények esetében kizárólag a két ország területén szerzett szolgálati időket lehet figyelembe venni, addig az európai koordinációs rendelet alapján elbírált társadalombiztosítási szolgáltatás több olyan tagállamot is érinthet, ahol a biztosított legalább 365 nap szolgálati időt szerzett.
A szociális biztonság olyan követelmény, amely az Európai Unió határain túl nyúló, globális nemzetközi szinten is működtetni szükséges. A bilaterális egyezmények és a szupranacionális jog mellett működik egy harmadik jogforrási szint is, a multilaterális egyezmények szintje. Multilaterális egyezmény esetén több ország közötti megállapodásról beszélünk, főszabályként megállapíthatjuk, hogy valamely nemzetközi szervezet égisze alatt köttetettek ezen egyezmények. Szociális biztonság területén Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) egyezményei bírnak a legnagyobb jelentőséggel. Az ILO 102 számú egyezménye nem koordinációt célozza (azaz nem a számos aláíró ország jogrendszere közötti átjárhatóság a cél), hanem ennél konkrétabban „belenyúl” az országok belső jogrendjébe. Ennek a behatásnak a jogi eszköze a minimumstandardek felállítása. A minimumstandard lényegében azt jelenti, hogy az egyezmény kimondja, hogy mely területeket kell egy államon belül szabályozni, illetve meghatározza, hogy az egyezményben megjelölt, szabályozandó területek közül mennyit kell mindenképpen szabályozni az adott államban. A minimumként megjelölt számoktól és területektől kizárólag pozitív irányban lehet eltérni (azaz a szociális biztonság területén ez azt jelenti, hogy az egyezményben meghatározott minimumoknál csak szélesebb körű szociális biztonságot lehet bevezetni a szerződő államban).
Fontos kiemelni, hogy ezen multilaterális egyezmények – akárcsak a kétoldalú egyezmények – akkor lépnek hatályba egy adott országban, amikor azt a nemzeti jogrendszerben ratifikálják. Az ILO 102 egyezményt Magyarország nem ratifikálta, azonban ilyen szociális biztonsági jellegű és minimumstandardeket meghatározó multilaterális egyezmény az Európa Tanács (félreértés ne essék, a Council of Europe nem az Európai Unió szerve, ezt még 1949-ben hozták létre Londoban) által 1961-ben Torinóban megalkotott Európai Szociális Charta. Az Európai Szociális Chartát Magyarország az 1999. évi C. törvénnyel kihirdette, így a Szociális Charta a magyar jogrendszer részévé vált multilaterális egyezmény.
Sződy Ferenc 