★★★★★★☆☆☆☆
A Rockstar Games gyakorlatilag garancia a jó mászkálós-lövöldözős játékra. A sztori, a kivitelezés, a kellő erőszak és nyelvezet mindig adott. Elég csak a GTA szériára gondolni.
A RDR2-t óriási várakozás előzte meg és a hype a megjelenést követő hónapokban sem hagyott alább. Eleve „hiánycikk” az igazán jó vadnyugatos videojáték. Főleg nem találkozhatunk ilyen minőségű western-játékkal. Csodás grafika, csodás hangulat, a dinamikus időjárás és a jó sztori minden együtt megvan a játékban. Ami pedig a legjobb: van szóló campaign része és online multiplayer lehetőség is. Ami általában a lövöldözős kalandjátékokkal szemben a legnagyobb kritika, hogy vagy ezt, vagy azt nyújtja (itt rögtön eszembe jut a Star Wars: Battlefront 2, aminek a kiadás időpontjában csak online multiplayer opciója volt és kifejezetten sok kritika érte emiatt – részemről is).
Amikor elkezdtem a RDR2-vel játszani, először, egy barátom unszolására az online történetet kezdtem el, hogy majd együtt tudjunk garázdálkodni a Vadnyugaton. Azonban, amikor kiderült számomra, hogy egyrészt nem azonos platformon játszunk (én Xbox, ő PC), másrészt a játék nem ad cross-platform játékra lehetőséget, az online multiplayer lelkesedésem alább hagyott és elkezdtem a Story módot. Az viszont beszippantott. Sorra csináltam a fő- és mellékküldetéseket és imádtam. Egyetlen dolog volt, ami nem tetszett (bár sokak szerint éppen ez adja az igazi feelinget), hogy sokszor 10 perceket kellett csak lovagolnom, hogy eljussak A-ból B-be. Amikor ezzel kapcsolatosan kicsit nyafogtam Twitteren, a közösség segítségemre sietett és elmondták, hol találom meg a nagyon gyors – és amúgy gyönyörű – hófehér arab telivér lovat. Eleve a küzdelem, hogy megszerezzem magamnak az egyedi paripát, elvitt egy-két órát az életemből – és visszaadta a kezdeti lelkesedésemet.
Haladtam a történetben és éreztem, hogy közeledek a csúcsponthoz. Nagyon élveztem. Majd katartikus pillanat következett (nyilván nem írom le a sztorit, mert nem akarom lelőni a poént azok számára, akik a végigjátszást a jövőben tervezik) és vártam, hogy jöjjön a „The End” képernyő. De nem jött, folytatódott a történet, ráadásul a folytatás annyira nem tetszett. De sebaj, megértettem, hogy miért kellett a sztorinak folytatódnia. Ismét kibontakozott a csúcspont és ismét vártam a katartikus végjátékot. Ami nem jött el, a csúcspont után megint tovább folytatódott a történet. Egyre kevésbé élveztem a játékot, várhatóan azért, mert idegesített, hogy nem zárult le a történet, ami már nyugodtan lezárulhatott volna. (Aki látta a Gyűrűk Ura: A király visszatért, pontosan tudhatja, mire gondolok, ott is nagyjából háromszor „vége volt” a filmnek.) Alig vártam, hogy végre beteljesüljön vadnyugati haramiánk sorsa. A végjáték operába illő volt – tudod, nincs vége, amíg a kövér nő énekel. Aztán eljutottuk a végéig. Hátradőltem és örültem, hogy végigjátszottam. Majd jött a prológus. Na, ez volt az a pillanat, amikor gyorsan le is töröltem a játékot konzolomról.
Az a véleményem, hogy egy abszolút 10/10-es játékot tettek tönkre azzal, hogy ennyire elhúzták a befejezést. Persze lehet, hogy csak én vagyok ezzel így, de nálam az élmény miatt innentől kezdve 10-ből 6 csillagnál biztos, hogy nem kaphat többet. Lehet, hogy majd egy idő után visszatérek a játékhoz az online multiplayer funkció miatt és akkor revidiálom az álláspontomat, de jelenleg ennél nem tudok jobbat adni.
Sződy Ferenc 