Családi bunyó

★★★★★★★☆☆☆

(Fighting with my Family – 2019)

Úgy tűnik, a rossz szériám – már ami a filmválasztást illeti – véget ért. Legutóbb sikerült egy kifejezetten szórakoztató filmre rányúlni. A Családi bunyó pontosan az, aminek tűnik és pontosan azt kapjuk tőle, amit szeretnénk. Nem akar többnek tűnni, nem akar világot megváltani. Egy tök sima, kiszámítható, lineáris sztorival, egy-két látványos pankráció-jelenettel és egy kedves, egyszerű, vasárnap délutáni családi filmmel találkozunk.
Mondjuk feltenni a plakátra Dwayne Johnsont azért elég nagyképű dolog volt, ugyanis kábé kétszer három perces cameo-jelenete volt csak, bár az is igaz, hogy a sztori szempontjából viszonylag jelentősek voltak ezek a pillanatok. Egyik kedvenc férfiszínészem, Vince Vaughn is felbukkan a filmben, ráadásul kulcsfontosságú karakterként.

Az igaz történeten alapuló sztorit nem mesélem el, mert nem akarom lelőni azt a minimális meglepetést, amivel a film szolgálhat ebből a szempontból, bár aki már látott kettőnél több filmet, az nagyjából az ötödik perctől pontosan tudja, hogy mi fog történni. Pláne, ha valamennyire ismeri a WWE neveit, akkor rögtön tudja a végkimenetelt. Ettől függetlenül is élvezetes a film. Lena Headey édesanya karaktere például nagyon szerethető és nyilvánvalóan a színésznő kihozza belőle a maximumot (lehet, hogy elfogult vagyok, nagyon bírom az angol színésznőt). Ugyanez elmondható az apakaraktert megformáló Nick Frostról is. De a főszereplő kiscsaj (Florence Pugh – tegye fel a kezét, aki ismeri, számomra semmit sem mondott a neve) is szerethető, ráadásul szerintem kifejezetten jól játszotta el az egyébként nem feltétlenül könnyű szerepet. A tesója karaktere pedig a végtelenségig emberi és nagyon hiteles volt nekem.
Utólag belegondolva mégis az egész filmben egy apró kis megoldás tetszett a legjobban. A sztori szerint van egy féltesó, aki a film túlnyomó része alatt olyan, mint Colombo felesége, mindig csak említik (mert éppen börtönben van). Aztán van egy mondata (nagyjából ez le is fedte az egész filmben a szövegkönyvét), ami gyakorlatilag a kisiklani látszó cselekményt egyből helyre pofozza. Nem tudom szó szerint idézni, de a lényege:
Igen, benne van valami, ami benned nincs meg: az, hogy te ott voltál neki.
Szép mondat, gyakorlatilag mindent leír, amit én a testvéri kapcsolatról gondolok. Úgyhogy a film után rögtön beszéltem is öcsémmel.

Mindent együttvéve egy kifejezetten kedves film, kellemes szórakozás. Nem mondom, hogy életem legjobb filmje, és akár top 10-ben lenne a „nézzünk már meg egy filmet”-listán, de határozottan tetszett. Értékelésemmel nagyjából az IMDB (7.1/10) és a Metacritic (68%) is egyetért.