The Medium

★★★★★★★★★☆

Nem emlékszem már pontosan, mikor láttam meg a játék borítóját, majd a trailert, de gyakorlatilag attól a perctől kezdve vártam nagyon, hogy lássam, milyen lesz a játék. Sajnos, a release note-okból hamar kiderült, hogy az Xbox One platform nem lesz alkalmas a játék futtatására (PC és PS mellett az X szériás Xbox-on fut a Medium). Viszont szerencsére a modern technikának és még modernebb világnak köszönhetően az interneten fellelhető csomó olyan streamer, akik a játékok végigjátszását közvetítik. Itthon szerintem ebben a témában messze élen jár a WeAreTheVR csapat. Úgyhogy elhatároztam, hogy az ő közvetítésükben nézem meg, mit is tud a játék.

Eleve, Pisti „tolmácsolásában” még az unalmasabb játékok is izgalmasnak tűnnek. Decemberben például órákon át néztem, ahogy a Snow Runnerrel teherautót vezet – ami lássuk be, nem annyira akciódús történet (hozzátartozik az igazsághoz, hogy akkor betegen feküdtem éppen otthon ☺ ). Mindenesetre egy gyengébb, vagy kevésbé izgalmas játékot is nagyon érdekessé tehet, ahogy a WeAreTheVR-os srácok közvetítik, szóval érdemes nézni őket Twitch-en és YouTube-on. Ez volt a reklám. De most akkor már tényleg rátérek magára a játékra.
Előre jelzem, hogy bár igyekszem nem spoilerezni, ettől függetlenül néhány alap információval szolgálok majd a játék történetéről.
Szóval a játék. Amikor elolvastam a játék szinopszisát, egy akciódús, mászkálós-verekedős játékra gondoltam. Amit egy rémisztő horror köntösbe csomagoltak. A játék ugyanis műfaját tekintve pszicho-horror a leírás szerint.
Már az is sokat sejtetett, hogy egy lengyel cég, a Bloober Team fejlesztette a játékot (a végén a creditek végigolvasása során rengeteg magyar fejlesztő nevével is találkozunk). Az a tapasztalatom, hogy a történetgyártás terén – főleg, ha ilyesmi műfajról van szó – a kelet-közép európaiak és az észak-európaiak nagyon elborult dolgokat tudnak letenni az asztalra, legyen szó filmről, sorozatról, videójátékról. Nem is kellett csalódni ezen a téren sem.

A játék a ’90-es évek Lengyelországába teleportál minket, ott is inkább szerintem az évtized első felére, a poszt-kommunista világba. A hangulat, a látvány tökéletesen mintázza szerintem ezt a korszakot, amit itt is ugyanúgy átéltünk. – innentől kezdve jöhet minimális spoiler – A történet főhőse Marianne, akiről nagyon hamar nagyon sok minden kiderül. Megtudjuk, hogy elárvult és egy temetkezési vállalkozó fogadta örökbe. De ami még lényegesebb, az az, hogy valami okból kifolyólag át tud járni a szellemvilágba (a túlvilág valamiféle előszobájába – de ez a történetben sem kerül sokkal részletesebben kifejtésre). Temetkezési vállalkozó lányaként ez egészen hasznos kis képesség volt, mert sokaknak segített átkelni a túlvilágra. A történetbe akkor kapcsolódunk be, amikor Marianne éppen elveszíti nevelőapját. Kap egy titokzatos telefonhívást egy Thomas nevezetű ismeretlentől, melynek nyomán elmegy egy Niwa nevezetű munkásüdülőbe. A hely évek óta zárva tart, teljesen le van pukkanva és egyébként is rettegett hírű, ugyanis egy szörnyű mészárlásnak volt a helyszíne. Innen indul el igazán Marianne kalandja, ahol a múltjáról, a képességeiről és sok minden másról tudomást szerez. Szívesen elmesélném a történetet végig, mert annyira jó és annyira tetszett, de inkább nem teszem, hátha valaki végig szeretné játszani.

– Spoiler veszély vége –

A játék mechanikája számomra nagyon szokatlan volt. Third person view van végig (azaz kívülről látjuk Marianne-t tevékenykedni), ez még nem annyira vészes, sőt, én alapvetően sokkal jobban szeretem ezt a nézetet a mászkálós játékoknál, mint a FPW-t (amikor a szereplő szemszögéből nézünk mindent). Viszont ami mostanában abszolút nem jellemző – nem is emlékszem, melyik játékban találkoztam utoljára ilyennel – a környezet nem dinamikus, hanem abszolút statikus. Adott mindig egy részlet a térből, és ha abból kimész valamelyik irányba, akkor változik meg a környezet. Jóval régebbi játékokat idéz a megoldás és ez rögtön nosztalgikus érzéssel töltött el. Emellett a játék időnként egészen elképesztő kameraszögeket használ. A zene, a hangok, a látvány pedig mind egészen magával ragadó. Alapvetően én nem szeretem a horror műfajt, de ez a játék szerintem a pszicho-thrillerhez sokkal közelebb áll, nem az a lényege a dolognak, hogy öncélú vérengzést éljünk át. A történet pedig egészen zseniális. Szépen lassan, apránként sikerül összerakni az információ morzsákat, ráadásul egyáltalán nem kronológiai sorrendben jutnak el hozzánk a töredékek. A játék pedig sokszor egyáltalán nem magyarázza el, hogy most mit is tudtunk meg, nekünk kell kombinálni, esetleg majd jóval később utal rá vissza, mint már ismert tényre. Amikor pedig véget ért a kaland egy elég intenzív jelenettel – ami persze úgy zárja le a történetet, hogy nem zárja le –, csak néztem ki a fejemből és hosszú idő kellett hozzá, hogy sikerüljön feldolgozni a látottakat.
Mindent együttvéve a fura és talán kicsit középszerű játék-mechanikától eltekintve azt gondolom, hogy egy egészen fantasztikus játékot hozott létre a lengyel fejlesztői csapat. Nem emlékszem, hogy mikor volt – ha volt-e egyáltalán – videójáték rám ekkora hatással.

Csak ajánlani tudom.