Az én CoVid-sztorim

A vírus hazai megjelenésétől számítva nagyjából 9 hónapig sikerült a rettegett koronavírusnak elkerülnie engem, de aztán én is elkaptam. Már a legelején úgy álltam hozzá a dologhoz, hogy a környezetem miatt odafigyeltem a járványügyi előírásokra, igyekeztem Cili néni intelmeit betartani. Ősszel aztán – amikor már én is találkoztam olyan emberrel, aki legalább ismert olyan embert, aki beteg lett – még komolyabban odafigyeltem a dolgokra. A többiek miatt. Magam részéről úgy voltam vele, hogy ha elkapom, akkor elkapom, megbetegszem és meggyógyulok. Nem ez az első influenzaszerű dolog, amin átestem az életem során, ezért egyáltalán nem fogtam fel olyan tragikusan, mint ahogy azt sokan (akár a közvetlen környezetemben is) tették.

Szóval tavaly tavasszal lepörgött a koronavírus első hulláma itthon. Márpedig úgy ment le ez a hullám, hogy én konkrétan nem ismertem olyan embert, aki ismert volna olyan embert, aki átesett a betegségen. Sokan azt találgattuk a családban, a munkahelyemen és a csapatomnál egyaránt, hogy lehet, hogy már rég túlestünk a dolgon, de tünet nélkül, és észre sem vettük.
A tavaszi korlátozásokat persze én is rettentően utáltam. A kijárási korlátozások, a vásárlási időkorlátok eléggé bosszantottak – feltételezem, mint a legtöbb embert –, de lássuk be, azért kivitelezhető dolgok voltak ezek, csak persze nem jó, amikor a megszokott szabadságodban korlátoznak. Pláne, ha nem mindennel értesz teljesen egyet. Nekem egyébként még viszonylag jó dolgom volt, mert államigazgatásban dolgozó emberként végig a munkahelyemen kellett dolgoznom, így csak találkoztam emberekkel, de sokan az ismerőseim közül (többek között öcsém is) március óta home office-ban dolgozik, ami azért a legtöbb ember számára elég megterhelő. Engem az akasztott csak ki, hogy reggel elmentem dolgozni, majd munka után más opció nem lévén hazamentem. Nyár elejére már kicsit elkezdett nyomasztani a bezártság, ezért igazán el sem tudom képzelni, hogy mit éreztek azok, akik egész időre a négy fal közé zárattak, ne adj Isten még a munkájukat is elveszítették.
A legjobban az első hullám során az fájt, hogy elmaradt a Székesfehérváron megrendezésre tervezett FISU 2020 egyetemi amerikai football világbajnokság, amibe 11 edző, kb. 80 játékos, a sportági szakvezetés és Székesfehérvár városa két és fél év munkát (és nem kevés anyagi forrást) tett bele. Emellett elmaradt a hazai amerikai football bajnokság is, amire ’19 augusztusa óta készültem, nem kevés munkával. De ezekkel persze nehéz bármit is kezdeni. A rengeteg felszabaduló időmet „nagyon jól” használtam fel, főleg az Xbox és a Netflix előtt ülve.
Összefoglalva, alapvetően azt gondolom, baromira olcsón megúsztam az első hullámot.

Nyárra persze eltűnt a koronavírus és az élet visszatért a megszokott kerékvágásba. Nagyjából legalábbis. A maszkozástól továbbra is a hideg rázott (ez az érzés a mai napig kitart bennem), egyetlen előnyét láttam a maszknak, hogy ha tele volt a kezem a metrón és ásítanom kellett, az sem volt gáz.

És akkor jött az ősz. Tudtuk, hogy jön a második hullám és a korlátozások, így én is felkészültem a legrosszabbakra. Szeptembertők kezdődően az ismeretségi körömben is egyre többen betegedtek meg, így még a tavaszinál is körültekintőbben kezeltem a környezetemet. Én továbbra sem féltem magától a vírustól, viszont annak a felelősségét semmiképpen nem szerettem volna magamra vállalni, hogy esetleg megfertőzök valakit, akinél komolyabb következményei lesznek a dolognak, vagy esetleg továbbadja egy idősebb rokonának, ismerősének, akinél a rizikó hatványozottan nagyobb.
Mivel az amerikai football hazai sportági szakvezetése szerintem túlzott optimizmussal állt hozzá a kérdéshez és kiírta a bajnokságot őszre és a csapatot én vittem vezetőedzőként, extra figyelmet igényelt tőlem a kérdésben, hiszen akár 50+ ember is érintett lehet egy-egy döntés hatására. Arról nem is beszélve, hogy ha a csapat egy tagja koronavírusos lesz, lehet, hogy senkinek nem adja át a fertőzést, mégis karanténba zárják az összes csapattagot. Márpedig ki vagyok én, hogy emberek sokaságának adott esetben a megélhetésével játsszak? Szerencsére ebben az irányvonalban csapatvezetés is teljes mértékben támogatott. Ahogy az várható volt, így jöttek a halasztások, játék nélkül jóváírt mérkőzések, majd, ahogy a környezetünkben egyre gyakoribb lett a koronavírus-megbetegedés, a rájátszás elején (november első hetében) úgy döntöttünk, hogy a játékosok és az edzői stáb egészségének biztosítása érdekében visszalépünk a bajnokságtól. Ezzel sikerült elérnünk, hogy vírus nélkül megúsztuk a szeptembert és az októbert.
Ősszel egyébként nagyon sok és nagyon különböző impulzus ért a koronavírussal kapcsolatosan. Egyik unokatestvérem, a párja, valamint a két hónapos gyerekük mindhárman pozitív pcr tesztet produkáltak, azonban tünetet egyikük sem produkált. Ugyanakkor egy másik unokatestvérem párjának az édesapja két hétig az intenzív osztályon feküdt a koronavírusos megbetegedése után, majd a kórházban szerzett tüdőgyulladás következtében elhunyt. Ez nyilván a két véglet, de a spektrum minden irányából lehetett hallani történeteket. Én továbbra is úgy gondoltam, hogy ha megbetegszem, max meggyógyulok. Nem izgultam túl a dolgot továbbra sem.

Az elég hosszú bevezető után pedig eljutottunk addig, hogy én is megkaptam a koronavírust.

November végén feleségemmel elmentünk meglátogatni a sógoromékat. Miután hazaértünk, feleségem nem érezte túl jól magát és másnap kis hőemelkedése is volt és elkezdett folyni az orra. Viszont benne volt a pakliban az is, hogy ennek az oka simán lehet egy megfázás, ugyanis drága kis kocsim szépen otthagyott minket a Savoya Parknál, így elég sokat álltunk a hidegben. Ezt az álláspontot vallotta a háziorvos is. Feleségem jobban is lett másnapra, csak az orrdugulása maradt meg.
Aztán szerdán reggel jött a hír, hogy sógorom belázasodott és elment CoVid teszteltetni, és a gyors tesztje pozitív lett. Én dolgoztam, így azonnal elszeparáltam magam a többiektől és bejelentkeztem egy koronavírus tesztre. Délután, munka után rögtön el is mentem a Nemzeti Oltóközpont vizsgáló laborjába és csináltattam egy antigén- és egy pcr tesztet. Mire a tesztről hazaértem, meg is kaptam az antigén teszt eredményét, ami negatív lett. Megnyugodtam, hiszen tünetem sem volt. Másnap ugyanúgy elmentem dolgozni – persze a munkahelyi járványügyi intézkedéseknek köszönhetően azért továbbra is kellő távolságot tartva a kollégáimtól –, illetve napközben el kellett mennem az orvosi rendelőintézetbe is varratszedésre. Majd délután megjött a pcr teszt eredménye is, ami legnagyobb megdöbbenésemre pozitív lett.
Az első három nap volt a legbosszantóbb. Karanténban lenni úgy, hogy az égvilágon semmilyen tünetem nincs, az elég idegesítő és értelmetlen dolognak tűnt. De úgy voltam vele, hogy 10 nap karantén, mivel tünetmentes vagyok, a 10. napon szabadulok is. Teljesen így készültem. Közben, amikor pozitív lett a tesztem, a feleségem konzultált a háziorvossal és rendeltek neki is egy tesztet. A gyorstesztje neki is negatív lett, a pcr pedig neki is pozitív, viszont tünetmentesen 10 nap után szabadulhatott.
Karanténom negyedik napján aztán éreztem, hogy valami nem kerek. Kicsit elkezdtem köhögni és amikor rászántam magam, hogy lázat mérjek, 37.6-os hőemelkedésem volt. Ez az állapot még három napig tartott, majd a tesztemtől számított egy hét múlva tényleg beteg lettem. Hat napon keresztül nem tudtam a lázamat 38 fok alá tornázni, hiába vettem be lázcsillapítót és próbálkoztam a hűtőfürdővel. A legrosszabb az volt, hogy az első két lázas éjszakán szinte aludni sem tudtam, 20-25 percenként felriadtam. Ráadásul a köhögésem is egyre rosszabb lett. Nem volt légszomjam és nem fuldokoltam, egyszerűen csak borzasztó erős köhögési ingerek jöttek rám, ráadásul nagyon gyakran, volt olyan nap, amikor gyakorlatilag egész nap köhögtem. A háziorvosom javaslatára izlandi zuzmó szirupot ittam a köhögés csillapítása érdekében. Két nap alatt megittam egy egész üveggel, de semmit sem használt, semmivel sem lett jobb. Elég kimerítő volt ennyit köhögni.
Viszont lássuk be, ez elég rossz állapot, de elviselhetetlennek nehéz lenne mondani. Amikor az ember benyel egy influenzát, nagyjából ugyanezt éli át, esetleg még rosszabbat is egy torokgyulladással és orrdugulással karöltve. Nekem ebben az volt a legrosszabb, hogy míg egy influenzánál tudom, hogy három-négy hőemelkedéses nap és egy-két nap láz után az egész kezd elcsitulni és vége lesz. Most ezt nem láttam, és a legjobban azt hiszem, az viselt meg, hogy nem láttam a végét.
Mivel az erős köhögés során mindenféle színes cucc is feljött, egyeztettem a háziorvosommal és megállapította, hogy várhatóan egy tüdő- vagy felső légúti gyulladás is benézett, ezért kaptam egy antibiotikumot. A kúra végén a köhögésem is tisztább lett és a lázam is elmúlt. Még néhány napig a hőemelkedés kitartott, majd az is elmúlt. Viszont a köhögés maradt. És mivel nem voltam tünetmentes, így a karantén is maradt. A maximálisan „kiszabható” 21 napig otthon is kellett maradnom.
Tulajdonképpen a legrosszabb a hat lázas nap volt, de a köhögés is nagyon lecsökkentette az életminőségemet. Arról nem is beszélve, hogy a karanténból szabadulás után elképesztően gyenge voltam. Már 15 nap eltelt azóta, hogy hivatalosan vége a betegségemnek, második hete dolgozom is, de még mindig nagyon gyengének érzem magam. A hétvégén például egy rövid, 3 kilométeres sétát is iszonyúan megterhelőnek éreztem. A köhögés pedig még mindig masszívan jelen van. Érdekes módon vannak olyan napok, amikor jobban, vannak olyan napok, amikor kevésbé köhögök. Még nem jöttem rá, hogy mi befolyásolja. Mindenesetre a házorvosom azzal „bíztatott”, hogy ez akár még hosszú hetekig is eltarthat.

A koronavírusos betegségem másik hozománya a gyengeség. Amit persze nagyon gyorsan és jól lehetne orvosolni azzal, ha elkezdenék edzeni. De ennek két akadálya is van. Egyik az, hogy be vannak zárva az edzőtermek (mondjuk ez a kisebbik baj, mert otthon is meg lehet oldani az edzegetést). Ennél sokkal komolyabb a másik akadály. Van egy kardiológus ismerősöm, aki a Városmajori Szívklinikán dolgozik és az ő állásfoglalása szerint a CoVid-megbetegedés után 2 hónapig nem szabad semmilyen olyan tevékenységet folytatni, ami megterhelő lehet a szív számára, ugyanis nagyon komoly szívizom-gyulladás lehet az eredménye, ami utána jó esetben is kórházi kezelést vonz maga után. Rossz esetben temetési költségeket.

Mindent együttvéve a 2020-as egy nagyon furcsa év volt a CoVid-19 járványszerű elterjedése következtében. Valójában nem igazán hittem, hogy el fogom kapni a vírust, de úgy gondoltam, hogy ha mégis elkapom, akkor majd szépen meggyógyulok. És végülis ez történt. Nem volt jó, de melyik betegség az? Úgy vélem, nagyon fontos az, hogy ne hagyjuk, hogy a félelem (amit a média és a központi kommunikáció sugall) irányítsa az életünket. Ne parázzunk rá a járványra, hanem létezzünk, körültekintően, a környezetünkkel kapcsolatosan felelősségteljesen, és ami a legfontosabb, pozitívan!