Elden Ring

★★★★★★★★★★

Bár a megjelenés napján (valójában a megjelenés órájában) elkezdtem játszani az Elden Ringgel, sőt, már több alkalommal is nekifutottam, hogy írok egy kis beszámolót a játékról, de eddig nem sikerült elég értelmes gondolatot összeszednem.

(Előrebocsátom, hogy lesz néhány spoileres mondatom is, de ahhoz, hogy ennek a játéknak minden titkát felfedjem, nagyjából egy doktori disszertációt kellene írnom.)
Mióta az első lépéseket megtettem Középföldén (valójában nem, nem „Middle Earth”-ön játszódik a játék, hanem a „Lands Between” ad otthont a játéknak), akár játszom az Elden Ringgel, akár csak gondolok a játékra, az ámulat és a frusztráció hullámvasútján ülök.
Ennek elsősorban az lehet az oka, hogy ez az első souls game-em. Sőt. Szeretem a játékokat (de közel sem vagyok egy nagy gamer), de ez az első FromSoftware cím, amivel eddig találkoztam, pedig a Wikipedia szerint a japán software-gyártó cég az első saját fejlesztésű játékát még 1994-ben dobta piacra, azóta pedig közel hetven játékkal örvendeztették meg a közönséget – köztük a nagysikerű Dark Souls sorozattal.

Szóval számomra ez a műfaj teljesen idegen volt eddig.
A kalandjátékokat pedig nagyon szeretem. Például az Assassins’ Creed sorozat minden egyes darabját végigvittem (köztük párat közel 100%-ra ki is pörgettem), azonban mindig a lehető legalacsonyabb fokozaton, az összes tájékozódást megkönnyítő segítség bekapcsolása mellett. Mert ezeknél a játékoknál számomra a kaland, a történet, a gyűjtögetés, a titkok felfedezése, a fejtörők voltak a legfontosabbak. A combatot, a cselekmény közbeni harcolgatásokat – bár egyértelműen a játékmenet szerves része – mindig csak egy olyan elemnek véltem, ami szükséges, de csak hátráltatja a fejlődésemet és a sikerélményem útjában állt.

Ilyen „puhány” mentalitással ugrottam neki az Elden Ringnek. Azonnal feltűnt, hogy nehézséget nem tudok állítani, de gondoltam – megint jelzem, ez az első souls game, amivel találkoztam –, hogy majd könnyű csatákkal kezdődik a játék és lesz majd egyre nehezebb.
Szépen összeraktam a karakteremet, mivel fogalmam sem volt arról, hogy mire is készüljek, kiválasztottam a legáltalánosabbnak tűnő character class-t (Confessor) és bíztam benne, hogy a játék során majd lesz valami iránymutatás, hogy hogyan fejlesszem emberkémet. És nekivágtam.

Az önbizalomnak rögtön jót tesz, hogy egy csatával kezdődik a játék, amit azonnal csúfosan elbuksz és egy földalatti helyre kerülsz. Ahogy elindulsz felfedezni a játékteret, kapsz információt arról, hogy a Cave of Knowledge van alattad. A sziklaszirten lekukucskálsz és látod, hogy baromi messze van a talaj. Inkább nem kockáztatsz. Szépen követed az utat és kimész egy kapun a napfényre. Ámulsz, hogy mennyire gyönyörű minden. Meglátsz a közelben egy lovas katonát. Sátáni vigyorral arcodon megtámadod. A támadás közben rájössz, hogy fogalmad sincs arról, hogy hogyan kell hadakozni. Pillanatok alatt kivégez. Sebaj, respawn és megpróbálod újra. Majd megint. Aztán harmadszor is, végül elgondolkodsz, hogy ennyire nem lehet szemét a játék, hogy semmi információt nem kapsz a legelején, hogy hogyan harcolj. Megnézed magadnak a Cave of Knowledge-et még egyszer. Kipróbálod, hogy le tudsz-e ugrani – és igen. Nem sérülsz meg. (Ez a tapasztalat persze jó lesz majd arra, hogy párszor megpróbálj később leugrani magasabb helyekről, amiről azt gondolod, hogy túléled – de nem.) Gyorsan kiderül, hogy a Cave of Knowledge a játék tutorialja. Szépen meg tudsz tanulni majdnem mindent. Simán legyőzöd az ott megjelenő ellenfeleket, többféle támadási és védekezési technikát elsajátítasz. Még a végén megjelenő kis boss is sima ügy. Önbizalmad az egekben és megint rámész a lovas katonára. Aki megint csak játszi könnyedséggel nulláz le. Ezek után felmerül a gyanú benned, hogy lehet, hogy őt ki kellene kerülni inkább.
Szóval kikerülöd. De hogy merre menj ezen a hatalmas vidéken … na ez fogas kérdés. Ugyan a grace-ek (ezek amolyan mentési és újratöltési pontok) mutatnak valami irányt, hogy merre menj, de hogy pontosan hova menj és mit csinálj – vagy esetleg, hogy mi a játék lényege – erről semmi információd nincs.

Tehát az Elden Ring befogad téged egy világba, ahol az utolsó kis porszem vagy, kb. a fél lábú és kicsit vak királyi katonák legyőzése is komoly gondot okoz, ráadásul az égegyadta világon semmi elképzelésed sincs róla, hogy merre menj.

Elolvasva ez úgy hangozhat, mintha gyűlölném a játékot. Megmondom őszintén, az első néhány tíz percben tényleg úgy éreztem, hogy az ablakon kidobott pénz volt megvenni az Elden Ringet. Akivel csak találkoztam, mindenki megölt, egyetlen élvezetet találtam a játékban: gyönyörű screenshotokat csináltam az elképesztő tájról. (Megjegyzem, az sem segített, hogy egyszerre sosem volt időm fél óránál többet nyüstölni a játékot.)
Aztán elkezdtem megszokni az ellenfél támadásait és a saját mozgásomat. Elkezdtem, ez fontos. De ahhoz elég volt, hogy egy-két ellenséget le tudjak győzni, ráadásul egyre simábban. Majd megtanultam szintet lépni, lett lovam, találtam térképet és kinyit a világ. Egy idő után még arra is rájöttem, hogy a térképen mi mutatja a helyes irányt. Fontosnak tartom itt is kiemelni, hogy RÁJÖTTEM. Az Elden Ring semmit sem rág a szádba.

Elkezdtem nagyon élvezni a játékot. Volt sikerélményem, és sokszor a saját hibámból kellett tanulnom, de legalább haladtam előre és fejlődgettem, szépen, lassan. El is jutottam az első komolyabb megmérettetésig, Stormgate-nél egy óriáshoz. Hát minden összeszedett önbizalmam gyorsan szertefoszlott, pillanatok alatt ölt meg. Úgyhogy egy ideig kalandoztam másfelé, felfedeztem grace-eket, katonai táborokat, karavánokat, barlangokat, kicsit csatázgattam, de a legtöbb esetben megállapítottam, hogy majd később állok bele ezekbe a kihívásokba. Végül, mivel elég egyértelműnek tűnt, hogy utam merre felé vezet – át az óriáson –, visszamentem és szembenéztem vele. Majd futottam. Így is át lehet tehát jutni ezeken a kisebb boss-okon. Nem sokkal később aztán elérkeztem ténylegesen az első komolyabb kihíváshoz, Margithoz. Sok kudarcos kísérlet után megint eljutottam oda, hogy ezt sosem fogom tudni legyőzni, minek is vettem meg a játékot. Aztán teljesen véletlenül belefutottam YouTube-on egy videóba, ami megmutatta, merre lehet kikerülni Margitot és az egész Stormveil kastélyt.

Onnantól kezdve pedig elkezdtem nagyon élvezni a játékot.

Szépen lassan fejlődgettem, persze ugyanúgy keltem, haltam, mint korábban, mégis ez a fantasztikus világ teljesen magával ragadott. Boss-okkal és sárkányokkal nem igazán álltam le hadakozni, de kis számú ellenféllel már egészen jól fel tudtam venni a harcot.

Amikor ezt a bejegyzést írom, közel 35 óránál tartok a játékban. Szerintem a komolyabb gamerek ennyi idő alatt már majdnem az egész történetet kipörgették, de én még nagyon az elején vagyok. 49. szintre sikerült eddig feltornásznom magam és néhány kisebb boss-t is az enyészetbe küldtem (köztük Margitot is) és a térkép nagyjából felét már fel is fedeztem. De a történetben még tényleg nem tartok sehol. Valójában abban sem vagyok biztos, hogy valaha be fogom tudni fejezni.

De egészen eszméletlen, hogy mennyire gyönyörű a játék, mennyire fantasztikusan kidolgozottak a részletek, mennyire jó, ahogy szépen lassan, apró kis szilánkokból összeáll a történet és rájövünk, hogy mi dolgunk is van ebben a világban. Mármint abban. Teljesen be tud szippantani a játék.
Ami számomra a legmeglepőbb, az az, hogy hosszú, több órányi játék után is folyamatosan komoly kihívás elé állítja az olyan kevéssé képzett játékost, mint amilyen én vagyok. Az Assassins’ Creedeknél megszoktam, hogy megtanultam a szükséges mozdulatsort (parry, támadás) és azzal bármelyik ellenségemet le tudtam győzni. Itt az Elden Ringben eleve nagyon sok move settel dolgoznak (főleg a boss-ok nagyon nehezen kiismerhetők), van aki ellen a parry nem is működik, van aki csak üt, van, aki varázsol, van, aki kivéreztet, van, aki mérgez, van, aki megbetegít, van aki fagyaszt, van, aki felgyújt, van, aki megbolondít.
Egyszerűen fantasztikus. Soha életemben nem találkoztam még ilyen játékkal és engem ez teljesen magával ragadott. Mint említettem, baromi sok frusztrációt okoz, bosszankodás és kudarcélmény kíséri a kalandot, de ezzel egyenes arányban nagy sikerélményt is ad, amikor egy-egy nehézséget végre sikerül leküzdeni. A kulcs csak az, hogy nem szabad feladni. Sokadjára, előbb-utóbb csak sikerül mindenen átverekedni magunkat.

A történeten és a mechanikán túl már érintettem a környezetet és úgy általában a kinézetet. Nos, erre nem igazán találok szavakat. Egyszerűen lenyűgöző és monumentális. Csodálatos az egész. Változatos, szépen kidolgozott tájakon kalandozunk, különböző időjárási körülmények között, a napszaknak megfelelő fényviszonyok mellett. Egyszerűen nem lehet betelni a látvánnyal. Tényleg nem láttam még ehhez foghatót.

Számomra egyszerűen tökéletes ez a játék. A látvány, a hangok, a kihívás és a történet olyan összhangját kapja a játékos, ami után nem is kérdés, hogy 10 csillaggal kell értékelnem az Elden Ringet.

UPDATE – 2022.05.04.
68 órányi játéknál tartok, és miután eljutottam egy videóból megismert farmpontig, jól megtámogattam a fejlődésemet (100-as szintig feldolgoztam magam). Onnantól kezdve pedig Godrick gyerekjáték volt, Rennala sem volt vészes, azonban Radahnnal már meggyűlt így is a bajom. Viszont rengeteg mindent felfedeztem és nagyon szépen haladok előre, mellékküldetéseket is felfedezgetek és már 139-es szinten járok. A játékot pedig egy cseppet sem élvezem kevésbé.