Hogy végre kiszakadjak kicsit a megszokott otthon-munka-edzés körforgásból, elhatároztunk, hogy a meghosszabbítjuk a hétvégét és barátainkkal, Dórival és Viktorral elmegyünk Szlovéniába. Uticélunk Mojstrana volt, egy egészen apró kis falu Kranjska Gora régiójában és onnan terveztünk csillagtúrákat Szlovéniába és Olaszországba. Dóri és Viktor már többször is voltak ott, úgyhogy teljesen rájuk hagyatkoztunk a program összeállítása során (valójában a pontos címet is induláskor tudtam meg).
Csütörtök délutáni, munka utáni indulást terveztünk be és én azonnal át is kapcsoltam nyaraló üzemmódba, azaz nem voltam hajlandó semmin sem idegeskedni. Az sem zaklatott fel komolyabban, hogy hiába indultam el délután négykor a munkahelyemről, barátaimat és feleségemet összeszedve fél hét volt, mire sikerült kiverekedni magunkat Budapestről, olyan forgalom volt mindenfelé – ami lássuk be, azért elég durva…
Ezt követően pedig már minden komolyabb probléma nélkül tudtunk nekivágni a közel 550 km-es útnak. Sajnálatomra már úgy értünk át Szlovéniába, hogy ránk sötétedett, így a gyönyörű tájból az autópálya sávjain kívül nem láttunk semmit. Ellenben az utazás teljesen eseménytelenül telt, a legnagyobb izgalmat az jelentette, hogy Mojstranába érve az út közepén egy fiatal őzgida ette a vadalmát. Éjfél környékén sikerült elfoglalnunk az egyébként felettébb otthonos szállásunkat és eltettük magunkat másnapra.
Péntek reggel kényelmesen keltünk, beszereztük a reggelinket (mi mást, mint néhány jó bureket) a helyi Mercatorból és felkészültünk a délelőtti programra. Azt terveztük, hogy laza délelőttel kezdünk, elmegyünk és megnézzük a néhány kilométerre lévő Perićnik vízesést.
A hely egyszerűen lenyűgözött. A parkolótól már lehet látni a vízesést és egy nem túl hosszú, de annál meredekebb úton fel lehet túrázni egészen a vízesés tetejéig. El lehet menni a vízesés alatt is, ami egészen izgalmas élmény. Szóval egy egészen remek hely. Csináltam néhány képet is, de csak nyomokban adják vissza az élményt és a látványt.
Lefelé a hegyről aztán jött a baj. Nagyjából 15 méterre lehettünk már a parkoló autótól, amikor Viktor lába beakadt egy kiálló gyökérbe, megbotlott és elesett. Sajnos, ahogy ránéztem a lábára, láttam, hogy eltört a bokája. Hívtuk a mentőket és vártunk. Mind a diszpécserek, mind pedig az egyébként gyorsan kiérkező mentősök nagyon kedvesek voltak. Gyorsan rögzítették Viktor lábát és már vitték is le a hegyről, be a mentőautóba és onnan a közeli Jesenicében található kórházba. Autóval mi is mentünk utánuk, mire sikerült leparkolnunk, már kész is volt Viktor előzetes vizsgálata és a röntgen is. A röntgen ellenőrzése után az orvos megállapította, hogy ténylegesen eltört a bokája. Begipszelték és tájékoztatták, hogy meg kell műteni. Előre megbeszéltem Dórival, hogy amennyiben műteni kell (ami elég valószínű volt egyébként), akkor úgy beszéljék meg, hogy ha szállítható, akkor hazahozzuk és inkább itthon műtsék meg. Így is történt.
Amint kiengedték a kórházból (ami egyébként felettébb gyorsan megtörtént, minden nagyon gördülékenyen ment), visszamentünk a szállásra, összepakoltunk és elindultunk haza. Este nyolcra értünk vissza Budapestre és Viktort vittük egyenesen a Honvéd Kórházba, ahol éjszakára bent tartották és szombaton meg is műtötték, kapott egy platina lemezt és hét csavart a lábába.
Mindent együttvéve viszonylag kevéssé volt hatékony a szlovéniai kiruccanásunk, utaztunk 1100 km-t (és 14 órát) egy két és fél órás túráért… De lényeg, hogy Viktor is jól van/lesz mostmár.
Hogy ki tudjuk azért hozni a legtöbbet a hétvégénkből, feleségemmel úgy döntöttünk, hogy a szombatot megpróbáljuk kimaxolni – ha már nem Szlovéniában, akkor itthon, Magyarországon. Van egy lekaparós térképünk, amin a közösen látogatott helyeket jelöljük meg, és hát még elég üres. Így aztán az az ötletünk támadt, hogy próbáljuk csökkenteni a “bakancslistás” helyeket.
Átnézve a térképet, úgy döntöttem, hogy egy nyugat-magyarországi utat teszünk, néhány várral és kezdve a jáki Szent György templommal. A terv remeknek tűnt, az idő is jó volt, így egy kiadós reggeli után beültünk a kocsiban és nekivágtunk az egyébként itthoni viszonylatban közel sem rövid útnak.
Megérkezvén Jákra megállapítottunk, hogy a hétvégi szerencse szériánk továbbra is kitart: a templom felújítás alatt áll, így nem tudtunk bemenni és megnézni. Jót nevettünk balszerencsénken, nem igazán vettük a szívünkre a dolgot.
Más opción nem lévén indultunk is tovább a következő kinézett állomás felé, Sümeg vára irányba. Menet közben, ahogy elhagytuk Alsóújlakot, észrevettem egy táblát, ami a Jeli Arborétum felé mutatott. Én már voltam ott, azonban feleségem nagyon szereti a növényeket, ezért gyorsan döntöttünk, ez lesz a következő állomásunk. Az arborétum nagyon szép. Tavasszal, amikor még nyílnak a virágot, még szebb, de a rengeteg különféle területről származó növény igazán izgalmassá tudja tenni. Az észak-amerikai mamut fenyőktől a Balkán tölgyfáin át a távol-keleti bambuszerdőkig rengeteg növényfajjal ismerkedhet meg az ember. Nagyon jópofa a fenyők lombkoronájába épített útvonal is. Végül egy jó két órát elbolyongtunk az arborétumban, fél hatkor jöttünk el onnan.
Ekkor már tudtuk, hogy a sümegi vár be lesz zárva, mire odaérünk, ennek ellenére elmentünk. Felsétáltunk a várhoz és legalább kívülről megszemléltük.
Ugyanez volt a tervünk az Erdődy-kastéllyal is, ott azonban már a kastélykertbe sem tudtunk bejutni.
Mivel ekkor már kezdett erősen ránk esteledni, elhatároztunk, hogy keresünk egy éttermet a környéken, hogy megvacsorázzunk és úgy menjünk haza. A oszlopi Lucullus Fogadóra esett a választásunk, beírtam az autó navigációjába és indultunk. Nos, nem ez volt az első alkalom, hogy a Ford beépített navigációja megviccelt minket…
Ahelyett, hogy körbevitt volna minket a két falun keresztül, rövidebb utat választott: a szántóföldeken áthaladó földutat. Én sokáig bíztam benne és hittem neki, de amikor elértünk egy kereszteződéshez, ahol a kereszteződés 80%-át elfoglalta egy magasles, úgy éreztem, itt az ideje visszafordulni.
A fogadó azonban nagyon jó volt, nagyon finomat ettünk és teljesen jóllakottan már gyorsan el is telt a hazaút.
Sződy Ferenc 