Szekszárdi hétvége

2015 februárja óta rendszeresen járok Szekszárda, de még 8 és fél év után is tartogat a város bőven meglepetést a számomra. 

Elsősorban persze az emberek miatt látogatjuk meg néha ritkábban, néha gyakrabban Tolna Vármegye megyeszékhelyét, de időről időre volt lehetőségünk ismerkedni magával a várossal is, a történelemmel, a kultúrával – és hát a borokkal. 

Mivel már annyira sokszor beszéltünk arról, hogy milyen jó kis hely is Szekszárd (olyanok, akik kevésbé ismernek minket, néha azt gondolják, hogy valamelyikünk onnan származik), anyósommal, sógorommal és keresztlányommal eldöntöttük, hogy a hétvégét ott fogjuk tölteni. 

Előre szólok, hogy a poszt számos “termékmegjelenítést” fog tartalmazni, ami nem véletlen. Amiket szeretek, amik tetszettek, azokat szívesen ajánlom másnak is – és ezért még pénzt sem kapok. 

Szekszárdnak van egy olyan érdekessége, hogy bár remek adottságai vannak, az idegenforgalom szerintem nem tartozik a város erősségei közé. Egy-két szállodát, néhány kicsi (max. 3-4 szobás) vendégházat és szállást is biztosító néhány pince között lehet válogatni. Márpedig közel sem vagyok biztos abban, hogy ez kielégíti az igényeket. Nekünk van egy jól bevált szállásunk, a Lehel Vendégház egészen közel a városközponthoz (nagyjából 5 percre a Béla tértől). Tiszta, rendezett és modern berendezésű vendégház. Sajnos erre a hétvégére a Lehel foglalt volt, ezért tovább kellett keresnünk. Így botlottunk bele a főúton, szintén a város szívéhez közel elhelyezkedő Nádasdi Házba. Nagyon szívesélyesen fogadtak minket, a kutyával (rendben, kb. kutya, hiszen egy francia bulldogról van szó) sem volt gondjuk. A szobák kedvesek voltak és tiszták. Az egyik szoba, amit kibéreltünk, egy konyhás apartman volt. Annak a felszereltsége hagyott némi kívánnivalót, valamint az evőeszközök sem teljesen tisztán kerültek vissza a polcokba, ettől eltekintve alapvetően jókat tudnék mondani az egész helyről. Az árban a reggeli is benne volt, amit két nagyon kedves néni szolgált fel. Kérésre csináltak kávét, rántottát, tükörtojást, de semmit extra nem volt egyébként. Nekem teljesen megfelelt annak, amit egy bed and breakfast helytől elvárok. Szóval, ha Szekszárdra utazol, mind a Lehel Vendégházat, mind pedig a Nádasdi Házat nyugodt szívvel ajánlom.

Mivel pénteken este érkeztünk, akkor már némi beszélgetésben kimerült a programunk. Szombatra azonban nagy terveink voltak.

Úgy terveztük, hogy délelőtt mászkálunk valamerre, délután elmegyünk egy terepjárós túrára, utána elmegyünk egy borkóstolóra, végül egy étteremben vacsorázunk.

Az élet aztán, ha minimálisan is, de újratervezete a programunkat. Szombat reggel ugyanis üzent nekünk barátunk, Letti, hogy beteg lett. Letti az egyik ismert pince, a Fekete Borpince örökösnője, a borkóstolót náluk tartottuk volna. Ismét egy kis reklám: már két alkalommal is voltam borkóstolón Feketééknél. Egyrészt én nagyon szeretem a boraikat. A Néró Rozé, a Sangiovese, a Letícia Cuvée nagy kedvenceim. Másrészt, mint pince is nagyon tetszik nekem. A külső tér déli fekvésű, a szemben lévő szőlőhegy felett lenyugvó nap látványával lehet borozgatni. Belül pedig nagyon izgalmas az évtizedes nemespenész lepte pince látványa. (Ha már reklám: Letti, azaz Kappel Letícia amellett, hogy nagyapai hagyatékát irányítja, saját pincével is elkezdett foglalkozni, ha a Kappel Pince nevet látod valahol, akkor az hozzá tartozik.)

Sajnos aztán Letti betegsége miatt újra kellett gondolni a borkóstoló helyszínét – mert ugyebár ha már Szekszárdra vittük a családot, ezt kihagyni nem szabad. Persze aznapra még november végén sem könnyű borkóstolót szervezni. Szerencsére Zoli barátom elég jó viszonyban számos borász családdal, így őt uszítottam rá a feladatra – ami még neki sem volt könnyű. Legfőképpen azért, mert éppen aznap éppen Budapesten valamilyen borász rendezvény volt, ahol számos ismerős borász is részt vett (például a Vesztergombi, a Tringa, a Németh János pincék ezért estek ki a kalapból). A Prantner Pince fogadott volna minket, azonban akkor egy harminc fős társasághoz kellett volna csatlakoznunk – amihez nem volt kedvem. Persze ott lett volna kézenfekvő megoldásként a Bodri Pincészet, hiszen a hely főborászával, Urbán Péterrel jó viszonyban vagyunk. Éppen ezért nem is akartam őt zaklatni ezzel, hogy délelőtt szólok, hogy délutánra hozzon össze egy borkóstolót. Végül aztán felmerült, hogy szintén egy közös barátunk, Letenyei Balázs szívesen megtartaná a borkóstolót, hiszen neki a házában van egy kimondottan szűk körű borkóstolóra készített helyisége. Gaál Zolival együtt összeállították a tételeket és úgy vártak minket.

Persze addig sem csak otthon ültünk. Reggeli után megmutattam a többieknek a Béla teret és a Garay teret, Szekszárd városközpontját, majd kocsiba ültünk és elmentünk Faluhelyre. 

Szekszárd külső területén található Faluhely, és azon belül a Bodri Birtok (a Bodri Pincészet otthona) az egyik legfantasztikusabb hely, amit ismerek itthon. Volt már szerencsém jó párszor ott járni és imádom a helyet. Úgy kell elképzelni, hogy az egész egy dombok által övezett kis völgy, a völgy közepén egy kis tavacskával. Azon felül, hogy mennyire jól néz ki a hely, van valami egészen megfoghatatlan energiája is. Mindig azt tapasztalom, hogy még amikor többszáz fős esküvőnek ad is otthont a pince vagy teli van az Optimus étterem, akkor is nyugalmat áraszt a völgy. Engem mindig feltölt energiával, amikor ott járok. (Ilyen szintű feltöltődést egyébként talán csak a római San Pietro In Vincoli templomban szoktam érezni.)  

Sétáltunk ott egy kicsit és külön öröm volt, hogy csatlakozott hozzánk Misi barátom (aki egyébként a fiatalabbik Bodri-lány férje) és családja. Megnéztünk az Optimus Éttermet, a pincét (kívülről), a számos vendégházat és a borüzemet is.

A séta után kevésbé kultúrális program következett, keresztlányom mindenképpen szeretett volna elmenni az XXL nevű irgalmatlan nagy kínai áruházba, ami a csatári körforgalomnál, a Tesco mellett várja a vásárlókat. “Sajnos” kutyát a helyre nem lehetett bevinni, így “sajnos” sógorommal ketten kénytelenek voltunk kint maradni.

A bevásárlást követően magunkhoz vettünk egy kis ételt és visszamentünk a Nádasdi Házhoz várva, hogy délután 2 óra legyen és kezdetét vegye a következő programunk.

A délutáni programot Zoli barátom és a Debrecenből származó felesége, Patti ajánlották. Ötletük nyomán felvettem a kapcsolatot a Vidékjáró Terepjáró nevű céggel és foglaltam egy kétórás programot náluk. A program lényege, hogy jön a vendégért egy terepjáró, elviszi mindenfelé a városban (főleg a külső területekre), és közben mesél. Misi barátom is megerősítette, hogy ez mennyire jó program még a szekszárdiaknak is. A városban egyébként kettő cég is indít ilyen utakat, de nem igazán konkurálnak, mert míg az egyik inkább az ivásról szól, addig a másik történelmi és kulturális információkkal halmozza el a vendéget. Szerencsére (valójában a szerencsének ehhez nem sok köze volt) mi az utóbbi cégnél foglaltuk az utat. 

Nagyon pontosan megérkezett a vendégház parkolójába a Vidékjáró Terepjáró Fiat típusú iszonyú retró terepjárója, amit ránézésre a húszas évei végén járó srác vezetett. Rögtön el is indultunk. Először kicsit a városban kanyarogtunk, míg a sofőr elmondta, hogy nagyjából mire számíthatunk, illetve érdeklődött, hogy milyen jellegű történetekre, információkra vagyunk elsősorban kíváncsiak. Majd nekivágtunk a szőlődomboknak. Jó pár alkalommal megálltunk és mindenhol mesélt valamit (persze a megállók között is folyamatosan beszélt) számomra egészen meglepő volt, hogy milyen szintű lexikális tudással rendelkezik a srác és az utazás végére kiderült, hogy valójában az ő ismereket szedte fel először (egyetemen kutatott sokat) és csak hobbiból csinálja ezeket a túrákat. Az is hamar egyértelművé vált, hogy rajong a környékért, annak kultúrájáért és történelméért. Beszélt szőlészetről, művészetről, az ókori vidékről (aminek Alisca volt a neve), a Duna-szabályozásról, a Sármellékről, a híresen könnyű erkölcsű nőkről, Liszt Ferencről. Nagyon élvezetes túra volt, minden nem is szeretnék lelőni belőle, hátha kedvet kap valaki és elmegy egy ilyen útra. Én nagyon (úgy értem NAGYON) tudom ajánlani.

A brutális információ-mennyiségből, amit sofőrünk ránk zúdított, kiemelkedett a borászat témaköre – leginkább azért, mert erre voltam a leginkább kíváncsi. Mint említettem, kilencedik éve látogatom rendszeresen Szekszárdot, ráadásul Zoli, Peti, Misi és Balázs barátaim rendszeresen és komoly mennyiségben látnak el mindig borászattal kapcsolatos információkkal, mégis, ezen az úton számos, számomra ismeretlen dolgot ismertem meg. A borászati témakör a túra után is folytatódott, Letenyei Balázs barátunk remek borkóstolót rakott össze, sajttállal, gyümölcsökkel, csonthéjasokkal. Egészen remek volt.

Az estét pedig – szintén néhány üveg bor mellett – az Aranykulacs Étteremben fejeztük be.

Másnap reggel már csak egy programunk volt hátra: megmutattuk a családnak Szálkát. Korábban Greiling Misi barátom kapcsán többször is jártam ott, egy nagyon kellemes kis falu, egy tavacskával a faluszélen. Bár az időjárás nem volt valami kellemes (baromi hideg volt és a szél sem sokat gyengült előző naphoz képest), ennek ellenére az elő-előkandikáló napsütésben körbesétáltuk a tavat. Lenyűgöző az a csönd és nyugalom, amit a hely áraszt, ezért is szeretem meglátogatni. 

Összefoglalni az egészet leginkább úgy tudom, hogy MENJETEK SZEKSZÁRDRA, mert az ország egyik legjobb helye.