Két hét Los Angeles-ben – 1. rész

Úgy alakult az élet, hogy párommal volt szerencsém november második felében (és december elején) két hetet Los Angeles-ben tölteni. Bár voltam már korábban az USÁ-ban, ráadásul az országon belül elég sokfelé (bár mondjuk Kaliforniában pont nem), meg ugyebár Los Angeles-ről kismillió filmből és sorozatból is ízelítőt kaptam, de így is felettébb nagy izgalommal vártam az utunkat. Csalódnom pedig egyáltalán nem kellett, sőt, számos igen komoly meglepetés ért ottlétem során.

Az egyik ilyen meglepetés a város mérete. Tulajdonképpen nagyon nehéz felfogni ésszel, hogy mennyire hatalmas nagy ez a város. Csak a szigorú értelemben vett közigazgatási terület átmérője is több, mint 100 kilométer, az agglomerációkkal együtt közel 400 kilométer (azaz az egybefüggő lakóterület jócskán nagyobb, mint egész Magyarország). Amikor a repülő már leszálláshoz készülődött és megláttuk San Gabriel Valley-t (ami LA egyik külső területe), akkor még a repülőtér több, mint 150 kilométerre volt tőlük és további 30 perc repülőút várt ránk (ami azért a majdnem 20 órás repülőút végén elég demoralizáló volt a számomra). 

A város nem csak földterület tekintetében hatalmas, hanem a lakosság létszáma tükrében is. Csak LA közigazgatási területén jóval 10 milllió fő feletti lélekszámmal bír a város, az agglomerációval együtt 30 millió feletti lakossal bír a metropolisz.

Ahogy jártunk-keltünk a városban, még az tűnt fel nekem, hogy a városkép egyáltalán nem olyan, mint amilyennek elképzeltem. Az én fejemben úgy élt Los Angeles, mint egy nagy sík város, amiben van egy hegy, amin ott díszeleg a “Hollywood” felirat. A valóság ettől nagyon eltér. A várost hegyek és völgyek hálózata alkotja. Nem is tűnik fel, hogy egy-egy pontja a városnak egy bőven 1000 méternél is magasabb hegyen fekszik, mert a legtöbb hegy messze elterülő, lakás hegyoldalakkal emelkedik ki a tengerszint fölé. A város legalacsonyabb pontja néhány méterrel a tengerszint alatt található, a legmagasabb pedig 3000 méter felett. 

Földrajzilag tehát nagyon változatos a város. Nem csak a dimbes-dombos volta miatt, hanem azért is, mert a városon belül jópár jelentős méretű zöld területtel is találkozhatunk. Nagyon érdekes, hogy a sokmilliós városon belül gyakorlatilag érintetlen természettel is találkozhatunk. A Beverly Hills melletti kanyonos rész ilyen, de a legizgalmasabb szerintem a város szívében található Griffith Park, ami olyannyira érintetlen, hogy egy puma (a P-22 nevű) vadászterülete. (Több ilyen vadászterület is van Los Angeles-en belül, ha jól emlékszem 8 puma él szerte LA-ben.) Nyáron volt is ebből probléma, mert a P-22 egy kiránduló csoportból elkapott egy kisgyereket. 

A városkép is egészen érdekes. Vicces belegondolni, de a városkép komplexitásáról egészen reálisnak bizonyuló képen volt és ennek alapja a GTA V videojáték volt. Ami azonban nagyon meglepett, hogy helyenként lehetett érzékelni az átmenetet a városrészek között, máshol – és ez volt a gyakoribb – egy-egy utca nagyon éles választóvonal a kerületek között, és akár az utca egyik oldalán teljesen más jellegű házak állnak, mint az utca másik oldalán.

Néhány egészen döbbenetes városrészei vannak Los Angeles-nek, más környékek pedig még európai szemmel is egészen hétköznapinak tűntek. Pasadena és Beverly Hills egészen egyszerűen gyönyörű, az utcákról és a házakról is süt az elképesztő gazdagság, a még visszafogottabb épületeken is egyértelműen látszik, hogy mennyire sokat érnek. Beverlywood és Castle Heights (mindkettő Beverly Hills szomszédja) például már egy fokkal visszafogottabb, viszont látványosan gazdag és rendezett környékek. 

Mind a házak kinézete, mind az utcák rendezettsége és tisztasága tekintetében találhatóak olyan városrészek is persze LA-ben, amik messze a másik póluson helyezkednek el. Például elég sok időt töltöttünk Inglewoodban, hiszen két amerikai football meccset is volt szerencsénk megnézni a SoFi Stadiumban (erről részletesebben a Francesco’s Sports blogon számoltam be). Elmondható, hogy Inglewood tényleg egy más világ. Régebben kifejezetten hírhedt, afroamerikaiak lakta városrész volt, most azért egyértelműen a latin-amerikai hatás erősödött. Összességében azonban egy koszos és felettébb lepukkant városrész lett belőle. Az utcán mindenhol áll a fűszag, a kerítésnek dőlve teljesen szétcsapott drogosok merednek a messzeségbe, a kicsit eldugottabb helyeken (például autópálya felüljárók alatt, nyugisabb utcasarkokon, boltok mögötti sikátorokban) amerre csak néz az ember, mindenhol hajléktalanokat pillant meg az ember. Ez egyébként nem csak Inglewoodra igaz, Los Angeles-szerte nagy probléma a hajléktalan kérdés, amire a liberális “élni és élni hagyni” szemlélet miatt nem is igazán van válasz. Számomra óriási nagy kérdés, hogy ebben a tényleg elég szakadt városrészben 2028-ban mégis hogyan fognak Olimpiát rendezni. Minden bizonnyal az elkövetkező 3-4 évben a városrész nagyon komoly rehabilitációjára lesz szükség ahhoz, hogy egy világverseny megrendezéséhez méltó körülményeket teremtsenek. 

Nyilván nagyon nehéz lehet egy olyan városban mindenhol rendet tartani, ahol ennyire heterogén a lakosság. Hozzáteszem, nekem egy város heterogenitása, sokszínűsége nagyon tetszik. Los Angeles-ben a heterogenitás nagyjából mindenre kiterjed. Megszámolni is nehéz, mennyi nemzetiség él ott együtt, különböző kulturális háttérrel, különböző anyagi lehetőségekkel és különböző igényszintekkel, eltérő vallással, eltérő értékrenddel. Persze a spanyol ajkú latin amerikai közösséget érdemes elsősorban kiemelni (bár ők szerintem nem is számítanak kisebbségnek, hiszen történelmileg Kaliforniában ők élnek régebb óta), nem nagyon van olyan hely Los Angeles-ben, ahol ne lenne minden spanyolul is kiírva, nagyjából minden múzeumban, minden étteremben, minden boltban van olyan alkalmazott, aki beszél spanyolul. Sőt, vannak városrészek, ahol a dolgok angolul nincsenek is kiírva (még Inglewoodban is találkoztunk olyan boltokkal, ahol csak spanyolul volt kiírva minden, olyan reklámokkal, amiken csak spanyol szöveg volt). A spanyol történelmi gyökereknek köszönhetően egyébként több városrésznek is (például La Canada Flintrage, La Brea, Santa Monica) és még több utcának (például La Cienega blvd, Dona Emilia dr) van spanyol neve. A város nevéről meg már ne is beszéljünk.

A latin amerikai kultúrkörből származó lakosok mellett nagyon jelentős a távol-keleti jelenlét is, Korea és Kína külön-külön városrészekkel “képviseltetik magukat”. Koreatownról is el lehet mondani, hogy tudsz úgy autózni az utcákon, hogy angol kiírással nem nagyon találkozol. Jelentősebb létszámban vannak jelen perzsa, örmény és egyiptomi kultúrkörökből érkező lakosok is – de összességében azt gondolom, nem sok olyan náció létezhet a Világon, ahonnan ne érkezett volna lakos ebbe a gigászi méretű olvasztótégelybe.

Ami viszont a legfontosabb szerintem – és engem ez fogott meg igazán a kéthetes ottlétünk során -, az az, hogy lehet a város helyenként szemetes, lehet rendezetlen, lehetnek drogosok, hajléktalanok, bolondok, lecsúszott bevándorlók, de soha semmilyen attrocitásban nem volt részünk. Sőt, éppen ellenkezőleg. Alapvetően azt tapasztaltam, hogy az emberek türelmesek, toleránsak, udvariasak és a legtöbb esetben kedvesek egymással. Nem tudtunk úgy bemenni egy boltba, hogy az eladó a kötelező sale-es körök mellett ne kérdezte volna meg, hogy milyen a napunk, hogy hogy tetszik a bolt, vagy bármi más figyelmességet mondott volna, elköszönés mellett pedig mindenki szép napot kíván, én is teljesen rászoktam arra, hogy búcsúzáskor hozzátegyem: “Have a good one!”. Persze, teljesen jogosan mondja egy európai kultúrkörben felnőtt ember (mint ahogy én is), hogy ez csak egy felületes gesztus. Igen, az, mégis jóleső gesztus, az egész interakció sokkal barátságosabb ettől. Az üzletekben, az éttermekben az itthon megszokottakhoz képest szinte nem hagyják élni az embert, mindenki segíteni akar, a pincér öt percenként jön és megkérdezni, hogy hozhat-e valamint és, hogy mindennek elégedett vagy-e. Azonban ez egyáltalán nem tűnik tolakodónak, kedves és figyelmes gesztusnak tűnik, én kifejezetten jól éltem meg ezt, úgy éreztem, hogy fontos vagyok az eladónak vagy a pincérnek. Azt is gondolhatnánk, hogy a bolti eladó vagy a vendéglátós jól megfontolt gazdasági érdeke, hogy kedves legyen (nyilván nem is lövünk ezzel a gondolattal nagyon mellé), de máshol, üzleten és éttermen kívül is ezt tapasztaltam. Amikor például csak úgy sétáltunk a környékünkön, aki szembejött, mosolygott, köszönt, sőt, néha egy-egy mondatot is váltottunk.

Az egymással szembeni türelmességet legjobban talán vezetés közben tapasztaltam. Nyilván ott is vannak parasztok és barmok (mint ahogy mindenhol), de alapvetően azt tapasztaltam, hogy egészen meglepően türelmesen és előzékenyen vezetnek arrafelé. Ha sávot akarsz váltani és indexelsz, fel sem merül, hogy ne engedjenek be, sőt, akár még komolyabbat is fékeznek, hogy be tudjál sorolni. Amikor két sáv összeolvad (és ilyen nagyon sokszor előfordul), akkor teljesen magától értetődik, hogy cipzár elven sorolnak be az autók egymás mögé. Az egyenrangú (és nem lámpás) kereszteződéseknél minden irányból kint van a STOP tábla, és az autók érkezési sorrendben haladnak át, nem találkoztam olyannal, hogy valaki pofátlanul nem várta volna ki a sorát. 

Mindig elmondtam, amikor meséltem az amerikai utamról barátaimnak, hogy a legjobban az emberek egymáshoz (és a szabályokhoz) való viszonyát a hazaúton tapasztalt reptéri viselkedéssel tudom szemléltetni. Még az LAX-ben (los angeles-i nemzetközi repülőtér) többszázan vártunk a boardingra. Végre jelezték, hogy elindul a beszállás és megkérték az utazókat, hogy az elsőbbségi beszállók után a 4-5-6-os beszálló osztály egy oszlopba rendeződve várjon. Az emberek (és itt tényleg sok emberről volt szó) egy rossz szó nélkül, zúgolódás és tolakodás nélkül szépen beálltak egy oszlopba és várták a sorukat a beszállásra. A zürichi repülőtéren szálltunk át, ott, a boardingra már kb. 80%-ban magyarok vártak (és összességében jóval kevesebben, mint az LAX-ben). Itt is megkérték az utasokat, hogy kettő oszlopba rendeződve kezdjék meg a beszállást. Mondanom sem kell, hogy a kettő helyett rögtön 12 oszlop lett, elindult a tükeledés, a türemletlenkedés, az egymásnak beszólogatás, az emberek nyomultak, hogy feljussanak a gépre – amire nyilván mindenkinek előre megváltott helyjegye volt. Az is nagyon jellemző, hogy a bejelentette a legénység, hogy a maxon tele lesz a gép, és megkérték az utasokat, hogy aki teheti, a kézipoggyászát is adja fel a csomagtérbe (ingyen) – összesen tizen mentünk oda feladni a kézipoggyászunkat, így aztán szegény légiutas kísérők felszállás előtt, mint pók a falon rohangáltak fel-alá, hogy el tudják helyezni a csomagokat a fedélzeti csomagtartókon, mert tele volt minden a bőröndökkel. Szóval elég kiábrándító volt a toleráns környezetből hirtelen visszacsöppenni a türelmetlen és messzemenőkig önző környezetbe. 

Korábban már írtam néhány mondatot az autós közlekedésről. Mivel autót béreltünk (anélkül nagyjából lehetetlen lett volna közlekedni) volt szerencsém elég rendesen megismerni a közlekedési szabályokat és a közlekedési kultúrát, hiszen végül a két hét alatt több, mint 1200 mérföldet vezettem le, abból egy jó 800-at csak Los Angeles-en belül. 

Alapvetően az a tapasztalatom, hogy kifejezetten kellemes élmény ott vezetni. Az autópályákon (jónéhány szeli át a várost) a legnagyobb megengedett sebesség 55-60 mérföld per óra, ami kb. 90-100 kilométer per órás sebességnek felel meg. Ez egy autópályán pont megfelelő arra, hogy körültekintően tudjon az ember vezetni, van idő elolvasgatni a táblákat és tényleg odafigyelni a többi autósra. Persze nagyjából délután 5 és este 8 között úgysem tud az ember ennyivel közlekedni, mert nem rikta, hogy hat sávon áll a dugó. (Csak példaként említem meg: voltunk Disneylandben – erről majd később részletesen is mesélek -, a 35 mérföldes utat (kb. 56 km) odafelé délelőtt 35 perc alatt, visszafelé este 1 óra 20 perc alatt tettük meg.) Lakott területen kívül is a legnagyobb megengedett sebesség az autópályán, amivel találkoztam, 70 mérföld per óra volt, de még ez sem éri el az itthon megengedett 130-at. Az persze egészen más kérdés, hogy közel sem tartja mindenki a sebességhatárokat.

Az is érdekes egyébként, hogy tíz autóból nyolc biztos, hogy SUV, kisebb autókkal egészen ritkán lehet találkozni. A nem SUV autók főleg luxus-, sport- és izomautók (utóbbi kategóriában a Mustangok és a Chargerek voltak túlnyomó többségben), ezeken kívül leginkább régi, szakadtabb autók voltak az utakon. Jót nevettem azon is, hogy eddig Cybertruckot csak képeken láttam, Los Angles-ben viszont nem volt olyan utunk, ahol ne láttam volna legalább egyet. Hát igen, ez az autó baromi ronda és nem igazán értem, hogy hogyan lehet ezt praktikus vezetni… de nyilván mindenki a saját ízlése alapján választ autót – de a bugyirózsaszín Cybertruckot például nem tudtam hova tenni.

Szintén érdekesség, főleg, mert itthon nincs ilyen (sőt még szerintem Európában sem), az az, hogy az utakon járnak önvezető autók is. A Waymo taxik úgy működnek, hogy az utas megadja az úticélt, és az autó odaviszi a legoptimálisabb útvonalon. Bevallom, a frász kivert, amikor először megláttam ezeket az autókat, nincs sofőr és hátul ül az utas. Elég ijesztő volt és nem is nagyon bíztam bennük, amikor csak tudtam, nagy ívben elkerültem ezeket az autókat. 

Említettem a lakott területen kívüli autózást. Tulajdonképpen a tág értelemben vett Los Angeles-t egyetlen egyszer hagytuk csak el, amikor elmentünk San Diegóba. Megnéztük Waze-en az odafelé vezető utat és találtunk egy opciót, ami fél órával gyorsabb volt, mint a másik, de 9 dollárba került. (Az autópályák egyébként egy-két szakasz kivételével mindenhol igyenesek.) Nem is volt kérdés, hogy ezt választjuk, gondoltam, majd lesz egy fizető kapu és ennyi. Közeledvén a fizetős szakaszhoz, vártam, hogy legyen valami, de csak táblák voltak, hogy fizetős szakasz 3 mérföld múlva … fizetős szakasz 1 mérföld múlva … majd, hogy innentől fizetős az autópálya. Feltüntették ott már azt is, hogy az autópályát vagy a FasTrak nevű előfizetéses rendszerrel, vagy online fizetéssel lehet igénybe venni. Itthon az a tapasztalat, hogy ha rámész a fizetős autópályára “matrica” nélkül, azonnal megbüntetnek (nekem volt olyan, hogy az autópályán jutott eszembe megvenni a matricát, de addigra már a “jogosulatlan úthasználat” miatt megbüntettek). Kaliforniában azonban más a helyzet, mint kiderült (megnéztem online, illetve a táblákra is ki volt írva), az úthasználatot követően öt napod van arra, hogy online befizesd az útdíjat, addig nem büntetnek meg. Ez szerintem egy nagyon korrekt hozzáállás és felettébb “felhasználóbarát”. 

Szintén érdekesség (leginkább, mert itthon más a szabályozás), az az, hogy a piros lámpánál lehet jobbra kanyarodni. Egyetlen alkalommal fordult elő két hét alatt, hogy rámdudáltak vezetés közben, az akkor volt, amikor a piros lámpánál álltam és ment az indexem jobbra, mert kanyarodni akartam. Szükségem volt néhány napra, hogy ezt a szabályt megszokjam, de egyébként teljesen érthető és jól működő szabály. 

Az általános tapasztalatokról nagyjából ennyit terveztem megosztani, a következő posztomban majd a konkrét élményekről és a megtekintett látványosságokról mesélek egy kicsit.