A tavaszi nagy rohanást lezárandó úgy döntöttünk, hogy elmegyünk egy hétre nyaralni. A “fagyos” május után mindenképpen meleg, tengerparti helyet szerettünk volna kikapcsolódásul, végül a választásunk Egyiptomra esett.
Számomra ez többszörösen is érdekes volt. Egyrészt nagyon szerettem az ókori egyiptomi történelmet és kultúrát tanulmányaim során. Másrészt még sosem voltam korábban Egyiptomban. Sőt, valójában még egyáltalán nem voltam korábban arab országban. Úgyhogy mindenképpen izgatottan vártam az utazást. (Még akkor is, ha ezúttal a legnagyobb kultúrtörténelmi programnak azt terveztem, hogy a szállodai szobából lesétálok a medence partjára.)
Kicsit későn kezdtük el a rövid kis nyaralásunkat szervezni, így Egyiptom már durván be volt foglalva, az utazási irodás hölgynek komoly fejfájást okoztunk a megbízásunkkal. Aztán végül csak talált nekünk egy olyan ajánlatot, ami megfelelt a mi elvárásainknak is. Egy hét Sharm el-Sheikh-ben, a Grand Hotelben.
Az arab kaland rögtön a Sharm el-Sheikh nemzetközi repülőtéren el is kezdődött. Miután a biztonsági ellenőrzések és csomagellenőrzések sorozatán végigmentünk, kijutottunk a terminálból és tanácstalanul álltunk, hogy akkor innen hogyan tovább. Egy arab fiatalember rögtön mellettünk is termett és nagyon kedvesen, barátságosan segített elkalauzolni minket az utazási irodánk képviselőjéhez – majd jött a lehúzás, közölte, hogy akkor 100 dollárt szívesen elfogadna. Végül 12 dollárban megalkudtunk.
Nyilvánvalóan teljesen más világ az arab, mint a miénk. A legtöbb tekintetben és mindez csak addig tűnik furcsának, amíg az ember el nem fogadja ezt a szimpla tényt. Persze, a 40+ év nyugati civilizáltság után nem megy egyik pillanatról a másikra, hogy átkapcsoljon az ember agya, de pár nap után már egyre kevésbé tűntek furcsának a nálunk nem megszokott dolgok.
De ne rohanjunk a dolgok elébe, mesélek előbb egy kicsit Sharm el-Sheikh földrajzáról. A város a Sinai-félsziget déli csücskében, a Vörös-tenger partján fekszik. Ha már valaki járt arra (vagy csak átrepült felette), akkor pontosan tudja, hogy a Sinai-félsziget azon része egy nagy kősivatag, magas, kopár hegyekkel és kietlen homokos síkságokkal. Sok minden a jelek szerint nem marad meg arrafelé, csak az öntözött területeken láttunk bármilyen növényzetet is.
A város neve egyébként azt jelenti, hogy a Sejk öble (a sejk pedig a bölcs öreg elnevezése az arab világban). És ez az öböl egyébként egészen izgalmasan néz ki. A város egy része bőven a tengerszint felett magasodik a leszakadt part tetején és meredeken lehet lejutni a tengerig. Az újabb “belvárosi” részen pedig homokos plázst alakítottak ki. A tenger nagyon gyorsan mélyül, a parttól alig több, mint 10 méterre már 25-30 méter mély a tengerfenék. A víz pedig valószínűtlenül sötétkék. A tengerben található változatos élővilág pedig a búvárok egyik közkedvelt célpontjává tették a várost (meg úgy általában a Vörös-tengert).
Ugorjunk vissza érkezésünk napjára! Felszálltunk a transzfer buszra, és miután mindenki más is, aki a Grand Hotelbe tartott megérkezett, elindultunk. A nemzetközi repülőtértől (ami egyébként egy kicsit kisebb, mint a Ferihegyi reptér) nagyjából 20 percet buszoztunk a szállodáig, de már ezalatt az idő alatt is ízelítőt kaptunk az ottani közlekedésből. Mivel hely az van bőven, hatalmas, kétszer kettő és három sávos utak vezetnek mindenfelé, a két irány között pedig füves vagy pálmafás öntözött elválasztók vannak mindenhol. A legfőbb útvonalakat mindkét oldalról pálmafák szegélyezik. Ezeket az utakat már egyébként a repülőről is láttuk, hiszen annyira kitűnik a kopár háttérből. A sávok azonban maximum jelzésértékűek, össze-vissza mennek rajta az autók, a sávtartás, mint olyan, nem igazán létezik. Hasonló a helyzet a gyalogos átkelőkkel is. Zebrák vannak, de a gyalogosok mégsem igazán azt használják, tapasztalataim szerint ott kelnek át a gyalogosok az úton, ahol éppen nekik tetszik. A kereszteződéseket mindenhol körforgalmakkal oldották meg (nem is emlékszem, hogy közlekedési lámpát láttam-e valahol), ami szinte mindenütt több sávos, és itt is igaz, hogy a sávokkal véletlenül sem foglalkoznak. Annak ellenére, hogy ottlétünk alatt igen csekély volt a forgalom, azért néha csak a csoda mentette meg az autókat a karamboltól.
A szálloda felé úton egyébként feltűnt a hely elképesztő kettőssége. Míg a turistáknak készült helyek csillognak-villognak, gazdagságot sugároznak, addig a többi épület omladozik. Szakadt házakat, sitt- és szeméthalmokkal borított utcákat láttunk, ami közel sem fest jó képet összességében Egyiptom ezen részéről.
Végül odaértünk a szállodához, és pont azt kaptuk, amit vártunk. Fényűző, közel-keleti stílusban épült driveway és pompázatos lobby. Arany és márvány mindenhol, szökőkutak, jó illat és lágy zene és kellemes hűvös. Egyszerűen tökéletes a szálloda lobby-ja szerintem.
Mivel a tervezetthez képest elég későn érkeztünk meg, ezért még a szobák elfoglalása előtt gyorsan megebédeltettek minket. A teraszon ültünk le – később ilyet már csak vacsoraidőben csináltunk, mert nagyon meleg van kint – és jót ebédeltünk. Svédasztalos étkeztetés volt, mindig volt 5-6 előre elkészített meleg főfogás, 3 frissen sült fogás, egy tésztás pult, egy hidegtálas pult, egy péksüteményes pult és egy süteményes, gyümölcsös pult. Azt gondolom, hogy mindenki megtalálta azt, ami megfelelő lehetett neki. Ugyebár sertés nem kerülhet az asztalra, de csirke és marha minden étkezésnél volt, illetve időnként bárányt is sütöttek a szakácsok.Az ételek szortimentje is egyértelműen arról árulkodott, hogy elsősorban az európai és távol-keleti vendégekre készülnek, hiszen minden menüben volt olyan, ami ezeknek a régióknak az ételei, hogy ha valaki a helyi ízeket annyira nem szereti, akkor se maradjon éhen.
A terasznak egyébként volt egy egészen különleges feature-e is. A vászon árnyékolók között varjak lesték, hogy valaki az asztalon hagyjon valamit. Márpedig ha ez megtörtént (akár csak odébb ment valaki az asztalától a tányérját érintetlenül hagyva), a varjú lecsapott és lopott a tányérból. Csirkecomb, kenyér, sütemény, gyümölcs, semmi sem volt biztonságban tőlük.
Ebéd után jöhetett, hogy elfoglaltuk a szobát. Az sem volt egy könnyű menet. A recepción a becsekkolás pillanatok alatt megtörtént, azonban meg kellett várni, hogy a szálloda egyik alkalmazottja elkísérjen a szobához, míg a bőröndöket ott kellett hagyni, hogy majd azt egy másik alkalmazott utánunk hozza. A 108-as számú szobát kaptuk, ez számomra azt mondta, hogy az első emeleten lesz majd a szobánk. Hát nagyon tévedtem. Mint kiderült, a főépületben csak egy-két nagyon komoly luxuslakosztály található, a normális szobák nem a főépületben vannak. Arra jó volt a vezetés, hogy megismertük kicsit a szállodát. A lobby alatt egy szinttel volt egy nagy bárterasz, és onnan lefelé (a tenger felé) még 4 szinten medencék és minden szinten különálló, egy emeletes, arab stílusú kockaházak, első ránézésre (és aztán sokadikra is) teljesen véletlenszerű elrendezésben. A házak között kis utcácskák, lépcsők vezettek. Ha az ember nem figyelt, egészen simán el lehetett tévedni. Mindenesetre nagyon hangulatos, növényekkel beültetett, este kivilágított kis utacskák között kavarogtunk, mire odaértünk végre a szobánkig.
Bevallom, a szoba maga az elég nagy csalódás volt számomra. 2008-ban, amikor építették, még nagyon szép lehetett, hiszen márvány és fa kombinációja volt, épített zuhanyzóval, márvány mosdóval, nagyon szép fa ággyal és bútorokkal. Már azonban a színek megkoptak a bútorokon, a kárpitokon, a függönyön, a márványfelületek kopottak és repedezettek voltak, a fa bútorok rogyadoztak, a fürdő sarkaiban penész volt a falon, a csaptelepek rozsdásak és vízkövesek voltak. Röviden a szoba korábbi fénye masszívan megkopott, még csak nem is hasonlított a foglalási oldalakon megtalálható képekhez. (Pedig upgrade-elt szobát foglaltunk.) A légkondicionáló berendezés pedig egy traktort is megszégyenítő hanggal működött. De legalább kellemesen hűvös volt a szobában, a kinti 38 fok után ez mindennél fontosabbnak tűnt.
A “beköltözésünk” után nagyjából egy órával meg is érkeztek a bőröndjeink, és elkezdhettük a nyaralást.
Alapvetően az volt a koncepciónk, hogy pihenni megyünk egy hétre, nem akartunk semmilyen extra programot, a szoba, az étterem és a medence háromszögben terveztük eltölteni a napjainkat. Az is igaz, hogy akár így is mondhatnánk, hogy aktív pihenésünk volt, a szoba és az étterem közötti 134 lépcsőt (igen, megszámoltam) naponta háromszor megmászni – főleg a déli kánikulában – szinte sportteljesítménnyel felérő dolog volt. A gyakorlatilag a ráktérítőn fekvő városban egyébként már 10 óra magasságában elképesztően magasan állt a nap és nagyon meleg volt, ellenben este nyolckor már erősen sötétedett. Amit a legnagyobb különbségnek éreztem az otthoni időjáráshoz képest, az az volt, hogy éjszakára sem igazán hűlt le a levegő, 28-29 fokok voltak még éjszaka is.
Egy kicsit beszélek most az ottani emberekről. Az a kiindulópont ugyebár az, hogy a “sivatag közepén” vagyunk, mezőgazdaság és ipar nincs a környéken, gyakorlatilag mindenki a tercier szektorból él. Ez turistaként egy felettébb előnyös helyzet, ugyanis nagyon igyekeznek a helyiek mindent megtenni, hogy jól érezze magát mindenki – és ezáltal legyen megélhetésük holnap is. A közbiztonság állítólag az egész arab világhoz képest ott kiemelkedő, az emberek kedvesek és segítőkészek. Természetesen még kedvesebbek és méginkább segítőkészek akkor, ha a barátságotok kerekét egy kis jattal meg is olajozod. Nekem az volt a tapasztalatom, hogy alapvetően kedvesek, alapvetően várják a jattot, de ha nem adsz nekik, nem lesznek ellenségesek. Ellenben, ha adsz, akkor a csillagokat is lehozzák. Márpedig nem kell itt most hatalmas összegekre gondolni, én rendszerint 2 amerikai dollárt (vagy az azzal egyenértékű 100 egyiptomi fontot) adtam jattként és nagyon hálásak voltak érte. Az étteremben lesték a kívánságunkat, időnként kérés nélkül is hoztak innivalót, vagy mutattak meg helyi ételeket. (Ráadásul a főpincér “cimboránk” minden alkalommal magyarul köszönt nekünk.) A medence partján a kiszolgáló fiú minden nap hozta-vitte a fürdőlepedőinket és nagyjából óránként megkérdezte, hogy nincs-e szükségünk valamire. A báros időnként kérés nélkül koktélcsodákat készített és küldött nekünk. A takarító fiú pedig majdnem minden nap törölköző-csodákat (hattyú, páva, kutya) hajtogatott. Mindezt néhányszáz forintért.
Az is érdekes volt, hogy egy ilyen helyen én azt gondoltam volna, hogy mindenki nagyon jól beszél angolul – hát nem. Az alapvető kifejezéseken felül nem nagyon tudott senki sem rendesen angolul beszélni (még a recepción sem). A teljes hét alatt kettő olyan emberrel találkoztam, aki kimondottan jól beszélt angolul, az egyik a gyógyszertáras volt, a másik pedig az egyik bolt tulajdonosa (aki egyébként a kairói egyetemen végzett és Nyugat-Európában is tanult). Az angol mellett a tapasztalataim szerint még kicsit olaszul, kicsit németül, és kicsit oroszul is tudtak a szálloda kommunikációra kénytelenebb munkatársai. (Az orosz valójában engem eleinte meglepett, aztán a hét során kiderült, hogy a vendégek kb. 80% orosz volt.)
Még az is furcsa volt nyugati szemlélődőként, hogy a szállodában nem volt női alkalmazott. A recepciósok, a pincérek, a consierge-ek, a kertészek, a takarítók mind-mind férfiak voltak. Nyilvánvalóan ez az arab kultúrából közvetlenül fakad – amiről nagyon szeretnék egy másik posztban értekezni, csak az még némi kutatómunkát igényelne a részemről.
Összességében, ha valaki azt kérdezi, hogy mi az az egy dolog, ami miatt szívesen visszamennék Egyiptomba, biztosan azt válaszolnám, hogy az emberek miatt.
Mint említettem, pihenni mentünk, minimális programmal. Aztán a felajánlott programok közül végül mégis választottunk egyet: üvegfenekű hajón tengernézőbe mentünk.
Persze ez sem volt olyan egyszerű, mint ahogy első hallásra az ember gondolná. Kifizettük a program díját, ezért kaptunk egy kézzel írt blokkol és az instrukciót, hogy adott napon 10:20-kor legyünk a recepción. Adott napon 10:20-kor ott voltunk a lobby-ban, azonnal ott is termett egy fiatalember, aki kérte a papírunkat. Odaadtam neki, megnézte, majd beterelt minket egy taxiba. Nem tudtuk, hova megyünk, nem tudtuk, kit kell keresni – sőt, már a bizonylat sem volt meg, hogy befizettünk egy programot. Ráadásul a taxisofőr angol tudása kimerült annyiban, hogy “Hot, eh?”. Nem állítanám, hogy nagyon magabiztos lettem volna az út során, ezerrel figyeltem, hogy merre járunk, hogy adott esetben vissza tudjunk találni. Mondjuk egy 20 perces út volt autóval, elég komoly vállalás lett volna gyalog megtenni visszafelé, ha elveszítenek minket.
Azonban az aggodalmam teljesen alaptalannak tűnt, inkább bebizonyosodott, hogy mennyire control freak vagyok, mennyire nem szeretem, ha nem én tartom a kezemben a dolgokat és csak “visznek”. Mint kiderült, a közstrandra vitt ki a taxisofőr és utána el is kísért minket egészen a programszervező bódéjáig. Ott biztos, ami biztos, adtam neki 2 dollárt, hogy adott esetben haza is vigyen majd. A programszervezővel kicsit kézzel-lábbal megbeszéltük, hogy az üvegfenekű hajóra megyünk, majd mondta, hogy üljünk le és várjunk 10 percet. 20 perc múlva várhatóan befutott mindenki, aki a programban érintett volt még és egy baromira ingatag pontonmólón vezettek minket és beültettek egy motorcsónakba. Ekkor ismét jött az aggodalmam, hogy nem erre a programra akarunk menni, de ez is gyorsan szertefoszlott, hiszen a motorcsónakkal csak az öböl túlsó végében állomásozó hajóra vittek át. Onnan már sínen voltunk. A kapitány és a segédje is nagyon kedvesek és közvetlenek voltak, ráadásul minden halakkal és korallokkal kapcsolatos információt angolul, olaszul és oroszul is elmondtak. Érdekes és nagyon szép látvány volt. Ami kicsit szomorú, az az, hogy a korallok túlnyomó többsége (szerintem bőven 90% felett) fehér volt már – ami azt jelenti ugyebár, hogy nem élnek. Ellenben a halott korallok között is gyönyörű halak laknak, zebrahalak, pillangóhalak, trombitahalak, Picasso-halak úszkáltak a zátonyokon.
Az egy órás hajókázás után motorcsónakkal vittek vissza oda, ahonnan elindultunk és a taxisofőrünk már ott várt minket és gond nélkül fuvarozott vissza a szállodához minket. Szóval a szervezés teljesen tökéletes volt, csak információ nem jutott el hozzánk előzetesen és számomra ez egy ennyire idegen helyen elég nyugtalanítóan hatott először.
Aznap éjszaka azonban kiderült, hogy örültünk volna, ha ez lesz a legnagyobb bajunk. Ahogy megérkeztünk, az idegenvezető, de még a recepciós is a lelkünkre kötötte, hogy véletlenül se igyunk a vezetékes vízből, biztosítottak is rendesen palackozott vizet, hogy ivásra, de még fogmosásra is azt használjuk, csak mosakodásra volt alkalmas a csapvíz. Nagyon odafigyeltünk arra, hogy az intést komolyan betartsuk. Ráadásul odafelé menet – éppen fertőtlenítési célzattal – a ferihegyi duty free shopban vettünk egy üveg vodkát, amiből minden reggel egy szép nagy kortyot ittunk. Hát ez sem volt elég. Hiába figyelsz arra, hogy ne igyál a vízből, azt azért számításba kell venni, hogy ezzel a vízzel mosogatnak, ezzel a vízzel mossák le a zöldségeket és gyümölcsöket, úgyhogy szépen lassan, sunyi módon be tud kerülni a szervezetbe kellő mennyiségű baktérium, ami egy idő után azt mondja, hogy “én vagyok a főnök”. Egy nagyon kemény éjszakát egy nagyon nehéz másnap követett és az otthonról hozott Imodium teljesen hasztalannak bizonyult. Szerencsére a szálloda rendelkezett gyógyszertárral, ahol a már korábban megénekelt, angolul jól beszélő szakember meghallgatta a tünetek részletes felsorolását, majd elmondta, hogy ez egy bakteriális gyomorfertőzés, és adott rá antibiotikumot, valami fertőtlenítő és hasfogó szert, valamint egy rehidratáló készítményt. És ez a kombó el is kezdett hatni. Várhatóan a legnagyobb problémám a kiszáradás volt, mert miután megittam a rehidratáló port, a közérzetem azonnal sokkal jobb lett.
(Az utazás előtti napon még a szemem is begyulladt, de arra is kaptam valami brutálisan erős szemcseppet, ami – nem túlzás – három perc alatt mulasztotta el a gyulladást, cserébe utána még hat órán keresztül írisznagyságú volt a pupillám.)
A medencézéssel és pihenéssel telt utolsó nap viszont nagyon hosszúra sikeredett. Sajnos az utazás lefoglalása után pár nappal kiderült, hogy a hazaút nagyon korán lesz, az utolsó napon, szombaton, hajnali 3:30-kor indul a gép haza. Nem kapkodták el az utazásszervezők, pénteken a vacsora időpontjában tudtuk meg, hogy mi is lesz a menetrend. (Megint csak, minden el van rendezve, csak én nem tudom, mi és hogyan fog történni.) Este 11-re jöttek a bőröndökért, majd ki kellett jelentkezni a szobából és 0:15 perckor jött értünk a transzfer. A repülőtéren megtörtént a biztonsági vizsgálat, a vízumvizsgálata, a check-in bőröndök feladása, az ismételt biztonsági vizsgálat (szerencsére minden “random check” asztalnál simán továbbintettek minket) és nem sokkal fél 2 után már a terminálban ültünk. Az egész utazás legunalmasabb időszaka volt számomra az a két órás várakozás a terminálban.
Illetve megint felmerült bennem a kérdés: mindenkinek van beszállókártyája, ami konkrét ülésre szól. Mindenkinek a bőröndje már a gépen van. Mindenki haza fog tudni menni. Akkor miért tömörülnek mégis a kedves honfitársak még bőven a boarding megnyitása előtt a kapuban? Mitől félnek, miről fognak lemaradni? A másik kérdés, hogy miért kell megtapsolni a pilótát, amikor leteszi a gépet?
Ezekre várhatóan sohasem fogok választ kapni.
Összefoglalva a sok szöveget, amit korábban leírtam: nem volt rossz utazás, jó volt kicsit kimozdulni és lerázni magunkról a hétköznapok porát (és a sivatag porára cserélni), jó volt a medence partján süttetni a hasunkat, jó volt érezni az emberek kedvességét és figyelmét.
De biztos, hogy a következő utazásunk célja nem az lesz, hogy visszamenjünk Egyiptomba. (Bár a piramisokat, Luxort és a tevéket jó lenne majd egyszer látni … egyszer.)
Sződy Ferenc 