Bled, Szlovénia

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a szlovéniai Bled Európa egyik legszebb helye. A hegyekkel szegélyezett tó a kis szigettel egészen varázslatos és nem is kérdés, hogy különleges energiája van. Erre mi sem jobb bizonyíték, mint hogy a kutatások szerint a bronzkor óta folyamatosan élnek ott. A természetközeli törzseket a középkorban a katolikus egyház cserélte le, és hiába futott ott több fontos kereskedelmi útvonal, mégis a nem túl messze fekvő Ljubljana vált kereskedelmi központtá és nem Bled – szerencsére. Így ugyanis a tó és a mellette elterülő terület megmaradt egyszerű, falusi vidéknek. Az évszázadok során teljes mértékben pihenő helyként alakult ki, mára pedig az egyik legismertebb turisztikai helyszín Szlovéniában.

Szlovénia. Az egész ország egy nagy kakukktojás. Nem lövök nagyon mellé, ha azt állítom, hogy Szlovénia a legkevésbé szláv ország a szláv országok között. A régió földrajzi elhelyezkedése és történelmi sorsa is egyértelműen abba az irányba vitte Szlovéniát, hogy sokkal erősebb nyugati hatások érték, mint amit a Balkán felől kapott. Mára, úgy gondolom, hogy az osztrák és az olasz hatás a legjobban érezhető rajta. Az osztrák rendezettség, az olasz barátságosság egy tökéletes keveréke az, amivel ebben az országban találkozhatunk és nem is kérdés, hogy mennyire nyitottak a nemzetköziség irányában. Már jó pár alkalommal voltam Szlovéniában és nem igazán találkoztam olyan emberrel, akivel ne tudtam volna angolul elbeszélgetni. A határon a velem nagyjából egykorú benzinkutas úriember konkrétan közölte, hogy bár magyarul sajnos nem beszél, de meg tudjuk érteni egymást angolul, németül és olaszul is, ha arról van szó. 
Összességében jó érzés Szlovéniában lenni. Számomra legalábbis mindenképpen az.

Pedig utazásunk Bledbe nem indult zökkenőmentesen. 
Kezdődött az egész azzal, hogy ahogy ültem be az autóba, a nadrágom csodásan szétszakadt az ülepénél (persze, ha a pohár félig tele van, akkor azt mondom, mennyire jó, hogy ez indulás előtt történt még és nem később). Miután az átöltözést követően végre el tudtunk indulni, beírtuk a címet a navigációs alkalmazásba és nekivágtunk a majdnem 550 kilométeres útnak. Először csodálkoztunk, hogy miért az M1 felé visz minket a navi, de arra gondoltam, hogy biztos valami havária van az M7-es autópályán, és egyébként is, jó pár alkalommal bebizonyosodott már, hogy érdemes hallgatni a Waze tanácsaira. Ez azonban nem egy ilyen alkalom volt. Mivel az alkalmazás megjegyezte, hogy hetekkel ezelőtt volt osztrák autópálya matricánk, így azt találta ki, hogy Ausztrián keresztül visz majd, jóval hosszabb úton. Amikor “elmagyaráztuk” az alkalmazásnak, hogy osztrák autópálya matrica nélkül, de szlovén autópálya matricával tervezünk menni, szépen visszairányított minket az M7-re és a felesleges kört leszámítva teljesen eseménytelen úton jutottunk el Bledbe, Mariboron (miért gondolom mindig, hogy ennek a városnak a tengerparton kellene lennie?) és Ljubljanán keresztül. 

Este nyolc körül érkeztünk meg úti célunkhoz, a Bled Rose Hotelhez. Teljesen zökkenőmentes volt a parkolás és a bejelentkezés is, kényelmesen el tudtuk foglalni a szobánkat. A hosszú utazás (és az azt megelőző munkanap) miatt nagyon már nem volt kedvünk semmihez aznap, így egy rövid sétát tettünk csak a parton és eltettük magunkat másnapra. 

Bár én már jártam Bledben korábban, így is meglepett, hogy a hajnali fények mellett milyen szép is a hely. A csípős hidegben és a hajnali csendben egészen különleges hangulata volt a helynek. Nehéz megfogalmazni, hogy milyen érzés fogott el, ahogy a tó partján néztem a fodrozódó víztükröt. Talán a “békesség” áll hozzá a legközelebb.

A rövid sétát követően jött az új meglepetés. Lementünk reggelizni a szálloda éttermébe. Elmondhatjuk magunkról, hogy voltunk már néhány szállodában az életünk során és azt is, hogy találkoztunk már nem kevés svédasztalos reggelivel. De nyugodtan kijelenthetem, hogy ilyen színvonallal még nem találkoztam. Az ételek választéka, minősége és tálalása is minden képzeletemet felülmúlta. A hideg és meleg ételek, a desszertek, a gyümölcsök olyan ízlésesen és olyan mennyiségben vártak ránk, hogy csak tátottam a számat. 

Alapvetően voltak program ötleteink, de úgy voltunk vele, hogy mindent rugalmasan kezelünk, az egyetlen fix program az volt, hogy 12 órára volt egy éttermi asztalfoglalásunk, de ezen felül nem voltunk semmihez sem kötve. A kiadós reggeli után ezért adta magát, hogy nekivágjunk és körbesétáljuk a tavat. Egy kellemes, 6 kilométeres séta, rendezett, tiszta úton, gyönyörű környezetben. Nagyon kellemes séta volt, közben rengeteg képet készítettünk és megcsodálhattuk a Blejski otok szigetet és a rajta álló Mária Mennybemenetele zarándoktemplomot. Szerencsére – vagyis inkább a márciusi időpontnak és a borult időnek köszönhetően – még nem voltak sokan, de a tó szállodákhoz közeli csücske felé így is már rendesen kerülgetni kellett az embereket. 

A séta után megpihentünk kicsit, majd jöhetett a következő túra. A tó partján, egy meredek sziklafal tetején áll a Blejski Grad – azaz a bledi vár. A szállodánktól csak 500 méter sétára volt a vár, azonban ez alatt az 500 méter alatt 80 méter szintkülönbséget kellett megmásznunk szerpentinen és egy idő után végtelennek tűnő lépcsőkön át. Meglehetősen kapkodtuk a levegőt, mire felértünk a várkapuhoz – ahol tudatosult bennünk, hogy odáig akár autóval is felmehettünk volna. Így persze sokkal mulatságosabb volt, főleg utólag. 
Mindent összevetve tökéletesen pontosan érkeztünk meg a vár legfelső szintjén elhelyezkedő Jezersek étterembe.
Az éttermi élményről részletesen a Gasztrokontár blogomon számolok be, de ha csak a rövid verzióra vagy kíváncsi, hát egyszerűen fantasztikus volt. 

A kiadós ebéd után még sétáltunk egy kicsit a várban. Nem nagy a vár, de egészen helyes. A kilátás a tóra pedig egészen lenyűgöző, a feltámadó szél és az addigra csepergő eső sem rontott semmit az élményből.
Kifelé menet benéztünk még a vár nyomdájába, ahol középkori nyomdai technikával nyomtattunk is magunknak egy kis emléket. 

Délutánra terveztük, hogy a tavi gondolával (pletna a hivatalos neve) áthajózunk a szigetre, de végül úgy döntöttünk, hogy a kevésbé kedvező idő – meg kicsit a fáradtság – miatt ezt a programpontot elengedjük. Este még sétáltunk egyet, majd megvacsoráztunk a szálloda éttermében és eltettük magunkat holnapra.

Másnap ugyanazt az élményt élhettük át a reggelinél, mint előző nap, csak ekkor már nem volt annyira meglepetés. 

A reggelit követően úgy döntöttünk, hogy leugrunk az alig 150 kilométerre fekvő Triesztbe – gyakorlatilag miért ne alapon. Az út teljesen eseménytelen volt, beérve Triesztbe azonban már nem volt könnyű dolgunk. A kellemes tavaszi idő kicsábította az otthonaikból az embereket és masszívan tele volt a város tengerparti része, tömött utcákon jutottunk el a parkolóházhoz, amit előre kinéztünk – mert azt azért sejtettük, hogy az utcán nagyjából esélytelen lesz parkolni. Hogy mennyire tele volt a város, azt mi sem példázza jobban, mint hogy a parkolóházban a 2000 parkolóhelyből 14 volt szabad, amikor odaértünk. 
Kisétáltunk a Piazza dell’Unitá d’Italia térre (ami voltaképpen Trieszt főtere) és ott szétnéztünk, majd a tengerparton is sétáltunk kicsit. Terveztük, hogy beülünk egy kávéra is téren, de csak a teraszra bejutásért is hosszú tízperceket kellett volna várnunk, úgyhogy végül inkább visszamentünk a kocsihoz és elindultunk haza. 

Az indulás, jobban mondva a Waze még tartogatott kisebb meglepetést a számunkra, ugyanis egy 9 és fél órás hazautat prognosztizált nekünk, közel 700 kilométeres úttal. Nyilván valamiért a kertek alatt akart volna vinni minket, de végül csak sikerült kiverekednünk magunkat Triesztből, onnan pedig gyakorlatilag két irányváltással – és 5 óra autózással – már az M7-esen voltunk. 

Szuper hétvége volt.